1. Tőkés termelési folyamat bővített szinten. Az árutermelés tulajdontörvényeinek átcsapása a tőkés elsajátítás törvényeibe.
2. A politikai gazdaságtan téves felfogása a bővített újratermelésről
3. Az értéktöbbletnek tőkére és jövedelemre való megosztása. Az önmegtartóztatási elmélet.
4. Körülmények, amelyek az értéktöbblet tőkére és jövedelemre való megosztásának arányától függetlenül meghatározzák a felhalmozás terjedelmét: A munkaerő kizsákmányolásának foka — A munka termelőereje — Növekvő különbség az alkalmazott és az elfogyasztott tőke között — Az előlegezett tőke nagysága
5. Az úgynevezett munkaalap

Korábban azt kellett megvizsgálnunk, hogyan ered az értéktöbblet a tőkéből, most azt, hogyan ered a tőke az értéktöbbletből. Az értéktöbbletnek tőkeként való alkalmazását, vagyis az értéktöbbletnek tőkévé való visszaváltoztatását a tőke felhalmozásának nevezik.¹

Vizsgáljuk meg ezt a folyamatot először az egyes tőkés álláspontjáról. Tegyük fel, hogy egy fonógyáros 10 000 £ tőkét előlegezett, ennek négyötödét gyapotra, gépekre stb., az utolsó ötödöt munkabérre. Tegyük fel, hogy évente 240 000 font fonalat termel 12 000 £ értékben. Ha az értéktöbblet rátája 100%, akkor az értéktöbblet 40 000 font fonal többlettermékben vagy nettótermékben van benne, amely e bruttótermék egyhatoda, 2000 £-et ér, és amelyet az eladás realizál majd. 2000 £ értékösszeg az 2000 £ értékösszeg. Ennek a pénznek sem a szaga, sem a színe nem árulja el, hogy értéktöbblet. Egy érték értéktöbblet-jellege megmutatja, hogyan került ez az érték a tulajdonosához, de mit sem változtat az érték vagy a pénz természetén.

A fonógyáros tehát, hogy a 2000 £ újonnan hozzájárult összeget tőkévé változtassa, minden egyéb körülményt változatlannak véve, ennek az összegnek négyötödét gyapot stb. megvásárlására fogja előlegezni, egyötödét pedig új fonómunkások megvásárlására, akik a piacon meg fogják találni azokat a létfenntartási eszközöket, amelyeknek értékét a tőkés nekik előlegezte. Ezután a 2000 £-nyi új tőke funkcionál a fonodában és a maga részéről 400 font értéktöbbletet jövedelmez.

A tőkeértéket eredetileg pénzformában előlegezték; az értéktöbblet viszont már eleve mint a bruttótermék egy meghatározott részének az értéke létezik. Ha ezt a terméket eladják, pénzzé változtatják, akkor a tőkeérték visszanyeri eredeti formáját, de az értéktöbblet megváltoztatja eredeti létezési módját. Ettől a pillanattól kezdve azonban a tőkeérték is, az értéktöbblet is pénzösszeg, és tőkévé való visszaváltoztatásuk teljesen ugyanolyan módon megy végbe. A tőkés mind az egyiket, mind a másikat azoknak az áruknak a megvásárlásába fekteti, amelyek lehetővé teszik számára, hogy cikkének gyártását újból megkezdje, mégpedig ezúttal bővített szinten. Ahhoz azonban, hogy ezeket az árukat megvehesse, ott kell találnia őket a piacon.

A tőkés saját fonala csak azért van forgalomban, mert évi termékét a piacra viszi, mint ahogy valamennyi többi tőkés is ezt teszi áruival. De mielőtt ezek az áruk piacra kerültek, már benne voltak az évi termelési alapban, azaz a mindenfajta tárgyaknak abban az össztömegében, amellyé az egyéni tőkék teljes összege, vagyis a társadalmi össztőke az év folyamán átváltozik, és amelyből minden egyéni tőkés csak egy bizonyos hányadot tart a kezében. A piacon végbemenő folyamatok az évi termelés egyes alkotórészeinek forgalmát bonyolítják le csupán, egyik kézből a másikba juttatják ezeket, de sem az évi össztermelést nem növelhetik, sem a termelt tárgyak természetét nem változtathatják meg. Az tehát, hogy mire lehet használni az évi összterméket, saját összetételétől függ, semmiképpen nem a forgalomtól.

Az évi termelésnek mindenekelőtt szolgáltatnia kell mindazokat a tárgyakat (használati értékeket), amelyekből a tőkének az év folyamán elhasznált dologi alkotórészeit pótolni kell. Ezeknek levonása után marad a nettó- vagy többlettermék, amelyben az értéktöbblet rejlik. És miből áll ez a többlettermék? Talán olyan dolgokból, amelyeknek az a rendeltetésük, hogy a tőkésosztály szükségleteit és vágyait kielégítsék, amelyek tehát belekerülnek az fogyasztási alapjába? Ha ez volna minden, akkor az értéktöbbletet az utolsó garasig elvernék és pusztán egyszerű újratermelés menne végbe.

Ahhoz, hogy felhalmozni lehessen, a többlettermék egy részét tőkévé kell változtatni. De anélkül, hogy csodát tennének, csak olyan dolgokat lehet tőkévé változtatni, amelyek a munkafolyamatban felhasználhatók, azaz termelési eszközöket, továbbá olyan dolgokat, amelyekből a munkás fenntarthatja magát, azaz létfenntartási eszközöket. Következésképpen az évi többletmunka egy részét pótlólagos termelési és létfenntartási eszközök előállítására kellett fordítani, azon a mennyiségen felül, amely az előlegezett tőke pótlására szükséges volt. Egyszóval: az értéktöbblet csak azért változtatható tőkévé, mert a többlettermék, amelynek értékét alkotja, már tartalmazza egy új tőke dologi alkotórészeit.²

Ahhoz mármost, hogy ezeket az alkotórészeket ténylegesen tőkeként funkcionáltassa, a tőkésosztálynak pótlólagos munkára van szüksége. Ha a már foglalkoztatott munkások kizsákmányolását extenzív vagy intenzív módon nem növelik, akkor pótlólagos munkaerőket kell beállítani. Erről a tőkés termelés mechanizmusa már szintén gondoskodott azáltal, hogy a munkásosztályt mint a munkabértől függő osztályt termeli újra, amelynek szokásos bére nemcsak fenntartásának, hanem szaporodásának biztosítására is elegendő. Most már csak az kell, hogy ezeket a munkásosztály által évente szállított különböző korosztálybeli pótlólagos munkaerőket a tőke az évi termelésben már benne foglalt pótlólagos termelési eszközökbe bekebelezze, és az értéktöbbletnek tőkévé való átváltoztatása megtörtént. Konkrétan vizsgálva a felhalmozás a tőke mind magasabb szinten való újratermelésében oldódik fel. Az egyszerű újratermelés körforgása módosul, és, Sismondi kifejezésével élve, spirálissá változik.³

Térjünk mármost vissza példánkhoz. A régi történet ez: Ábrahám nemzette Izsákot, Izsák nemzette Jákobot stb.** A 10 000 £ eredeti tőke 2000 £ értéktöbbletet hoz, amelyet tőkésítenek. A 2000 £ új tőke 400 £ értéktöbbletet hoz; ez, megint tőkésítve, tehát második pótlólagos tőkévé változtatva, 80 £ új értéktöbbletet hoz és így tovább.

Az értéktöbbletnek a tőkés által elfogyasztott részét itt nem vesszük figyelembe. Az sem érdekel bennünket ebben a pillanatban, hogy a pótlólagos tőkéket hozzácsapják-e az eredeti tőkéhez, vagy pedig önálló értékesítés céljából elválasztják tőle; hogy ugyanaz a tőkés használja-e fel őket, aki felhalmozta, vagy másnak adja-e át. Csak arról nem szabad megfeledkeznünk, hogy az újonnan képződött tőkék mellett az eredeti tőke továbbra is újratermelődik és értéktöbbletet termel, és hogy ugyanez érvényes minden felhalmozott tőkére az általa létrehozott pótlólagos tőkével kapcsolatban.

Az eredeti tőke a 10 000 £ előlegezése által képződött. Honnan vette ezt a pénzt birtokosa? A saját munkájából és elődei munkájából! — felelik egyhangúlag a politikai gazdaságtan hangadói⁴ , és valóban az feltevésük látszik az egyetlennek, amely összhangban van az árutermelés törvényeivel.

Egészen másképp áll a dolog a 2000£ pótlólagos tőkével. Keletkezésének folyamatát pontosan ismerjük. Ez a tőke tőkésített értéktöbblet. Kezdettől fogva egyetlen olyan értékatomot sem tartalmaz, amely ne meg nem fizetett idegen munkából származna. A termelési eszközök, amelyekbe a pótlólagos munkaerőt bekebelezik, és ugyanúgy a létfenntartási eszközök, melyekből ez a munkaerő fenntartja magát, nem egyebek, mint integráns alkotórészei a többletterméknek, a sarcnak, amelyet a tőkésosztály a munkásosztálytól évente elragad. Amikor a tőkésosztály a sarc egy részén ebből a pótlólagos munkaerőből vásárol, ha mindjárt teljes áron is, úgyhogy egyenérték cserélődik egyenértékre — ez csak a hódítónak az ősrégi eljárása, aki a legyőzőitől annak saját, tőle elrabolt pénzén vesz árukat.

Ha a pótlólagos tőke a saját termelőjét foglalkoztatja, akkor ennek először is tovább kell folytatnia az eredeti tőke értékesítését, és ezenkívül vissza kell vásárolnia korábbi munkájának hozadékát több munkával, mint amennyibe került. A tőkésosztály és a munkásosztály közti ügyletnek tekintve, mit sem változtat a dolgon az, hogy az eddig foglalkoztatott munkások meg nem fizetett munkája révén pótlólagos munkásokat foglalkoztatnak. A tőkés esetleg a pótlólagos tőkét is géppé változtatja, amely a pótlólagos tőke termelőjét az utcára dobja és néhány gyerekkel helyettesíti. Minden esetben a munkásosztály teremtette meg ez évi többletmunkájával azt a tőkét, amely a következő évben pótlólagos munkát foglalkoztat majd.⁵ Ez az, amire azt mondják: tőkével tőkét teremteni.

A 2000 £ első pótlólagos tőke felhalmozásának előfeltétele a tőkés által előlegezett, őt „eredeti munkája” folytán megillető 10 000 £-nyi értékösszeg volt. A 400 £ második pótlólagos tőke előfeltétele ellenben semmi egyéb, mint a megelőző felhalmozása az elsőnek, a 2000 £-nek, amelynek tőkésített értéktöbblete. A múltbeli meg nem fizetett munka tulajdona most úgy jelenik meg, mint egyetlen feltétele eleven meg nem fizetett munka egyre növekvő terjedelemben való jelenbeli elsajátításának. Minél többet halmozott fel a tőkés, annál többet tud felhalmozni.

Amennyiben az az értéktöbblet, amelyből az I. sz. pótlólagos tőke áll, annak eredménye volt, hogy a munkaerőt az eredeti tőke egy részével megvásárolták, olyan vétellel, amely megfelelt az árucsere törvényeinek és jogilag tekintve semmi mást nem tételez fel, mint azt, hogy a munkás szabadon rendelkezik saját képességeivel, a pénz- vagy árubirtokos pedig a birtokában levő értékekkel; amennyiben a II. stb. sz. pótlólagos tőke csak az I. sz. pótlólagos tőkének az eredménye, tehát ennek az első viszonynak a következménye; amennyiben minden egyes ügylet állandóan megfelel az árucsere törvényének, a tőkés a munkaerőt mindig megveszi, a munkás mindig eladja, és még azt is feltesszük, hogy valóságos értékén — annyiban nyilvánvaló, hogy az elsajátításnak az árutermelésen és áruforgalmon nyugvó törvénye, vagyis a magántulajdon törvénye, saját, benső, elkerülhetetlen dialektikája révén a maga egyenes ellentétébe csap át. Az egyenértékek kicserélése, amely az eredeti műveletként megjelent, úgy fordult, hogy csak látszólag cserélnek, mert, először, a munkaerő ellenében kicserélt tőkerész maga is csak az egyenérték nélkül elsajátított idegen munkatermék része, és, másodszor, ezt a tőkerészt termelőjének, a munkásnak nemcsak pótolnia kell, hanem új többlettel együtt kell pótolnia. A tőkés és a munkás közötti csereviszony tehát a forgalmi folyamathoz tartozó látszattá lesz csupán, puszta formává, amely magától a tartalomtól idegen és csak misztifikálja azt. A munkaerő folytonos vétele és eladása a forma A tartalom az, hogy a tőkés egy részét a már tárgyiasult idegen munkának, amelyet szakadatlanul egyenérték nélkül elsajátít, újra meg újra nagyobb mennyiségű eleven idegen munkára váltja át. Eredetileg a tulajdonjog úgy jelent meg előttünk, mint ami saját munkán alapul. Legalábbis ennek a feltevésnek kellett érvényben lennie, mivel csak egyenjogú árubirtokosok állnak egymással szemben, az idegen áru elsajátításának az eszköze pedig csak a saját áru elidegenítése, s ez utóbbit csak munkával lehet előállítani. Most viszont a tulajdon a tőkés oldalán úgy jelenik meg, mint jog arra, hogy idegen meg nem fizetett munkát vagy annak termékét elsajátítsa, a munkás oldalán pedig mint lehetetlensége annak, hogy saját termékét elsajátítsa. A tulajdon és a munka szétválása szükségszerű következményévé lesz egy törvénynek, amely látszólag azonosságukból indult ki.⁶

Bármennyire úgy tűnik tehát, hogy a tőkés elsajátítási mód arculcsapása az árutermelés eredeti törvényeinek, mégis, semmiképpen nem e törvények megsértéséből, hanem ellenkezőleg, alkalmazásukból fakad. Hogy ezt még egyszer megvilágítsuk, pillantsunk vissza röviden azoknak a mozgási szakaszoknak a sorrendjére, amelyeknek végpontja a tőkés felhalmozás.

Először azt láttuk, hogy egy értékösszeg eredeti átváltozása tőkévé teljesen a csere törvényeinek megfelelően ment végbe. Az egyik szerződő fél eladja munkaerejét, a másik megveszi. Az első megkapja áruja értékét, és ezzel áruja használati értékét — a munkát — elidegenítette a másodiknak. Ez utóbbi most a már tulajdonában levő termelési eszközöket a szintén tulajdonában levő munka segítségével új termékké változtatja át, amely jog szerint ugyancsak az övé.

Ennek a terméknek az értéke magában foglalja: először az elhasznált termelési eszközök értékét. A hasznos munka nem használhatja el ezeket a termelési eszközöket anélkül, hogy értéküket át ne vigye az új termékre; ahhoz azonban, hogy a munkaerő eladható legyen, képesnek kell lennie arra, hogy hasznos munkát szolgáltasson abban az iparágban, ahol alkalmazni akarják.

Az új termék értéke magában foglalja továbbá: a munkaerő értékének egyenértékét és az értéktöbbletet. Mégpedig azért, mert a meghatározott időtartamra, napra, hétre stb. eladott munkaerőnek kisebb az értéke, mint amekkorát használata ez idő alatt teremt. A munkás azonban megkapta munkaereje csereértékét, és ezzel elidegenítette annak használati értékét — ahogyan ez minden vételnél és eladásnál történik.

Hogy ennek a különös árunak, a munkaerőnek, az a sajátságos használati értéke van, hogy munkát szolgáltat, tehát értéket teremt, ez nem érintheti az árutermelés általános törvényét. Ha tehát a munkabérben előlegezett értékösszeg a termékben nemcsak egyszerűen újra megvan, hanem értéktöbblettel gyarapodva van meg, ez nem onnan ered, hogy az eladót becsapták, hiszen árujának értékét megkapta, hanem csak ennek az árunak a vevő által való elhasználásából.

A csere törvénye csak az egymásért cserébe adott áruk csereértékének egyenlőségét tételezi fel. Sőt már eleve feltételezi használati értékük különbözőségét, és egyáltalában semmi köze nincs elhasználásukhoz, amely csak az üzlet megkötése és lebonyolítása után kezdődik meg.

A pénz eredeti átváltozása tőkévé tehát a legteljesebb összhangban megy végbe az árutermelés gazdasági törvényeivel és a belőlük eredő tulajdonjoggal. Ennek ellenére eredménye a következő:
1. a termék a tőkésé és nem a munkásé;
2. ennek a terméknek az értéke az előlegezett tőke értékén kívül értéktöbbletet is tartalmaz, amely a munkásnak munkába, a tőkésnek azonban semmibe sem került és amely mégis a tőkés jog szerinti tulajdonává lesz;
3. a munkás fenntartotta munkaerejét és újból eladhatja, ha vevőre talál.
Az egyszerű újratermelés csak periodikus megismétlése ennek az első műveletnek; mindig újból pénzt változtatnak át tőkévé. A törvényt tehát nem szegik meg, ellenkezőleg, csak alkalma nyílik arra, hogy állandóan érvényesüljön. „Plusieurs échanges successifs n’ont fait du dernier que le représentant du premier” [több egymást követő csere a legutolsót csak az első képviselőjévé teszi], (Sismondi: „Nouveaux principes d’économie politique”, 70. old.)

És mégis azt láttuk, hogy az egyszerű újratermelés elegendő arra, hogy ennek az első műveletnek — amennyiben ezt elszigetelt folyamatnak fogtuk fel — teljesen megváltozott jelleget kölcsönözzön. „Parmi ceux qui se partagent le revenu national, les uns“ (a munkások) „y acquièrent chaque année un nouveau droit par un nouveau travail, les autres” (a tőkések) „у ont acquis antérieurement un droit permanent par un travail primitif“ [azok közül, akik a nemzeti jövedelmen osztoznak, az egyik fél (a munkások) minden évben új munkával új jogot szerez rá, a másik (a tőkések) eredeti munkával már előzőleg állandó jogot szerzett rá]. (Sismondi, i. m. 110—111. old.) Mint ismeretes, nem a munka területe az egyetlen, ahol az elsőszülöttség csodát művel.

Az sem változtat a dolgon, ha az egyszerű újratermelést a bővített újratermeléssel, a felhalmozással helyettesítik. Amannál a tőkés az egész értéktöbbletet elveri, ennél bizonyságot tesz polgári erényéről azzal, hogy csak egyik részét fogyasztja el, a többit pedig pénzzé változtatja.

Az értéktöbblet a tőkés tulajdona, sohasem volt másé. Ha előlegezi a termeléshez, akkor — éppúgy mint azon a napon, amikor először lépett a piacra — a saját alapjából előlegez. Hogy ez az alap ezúttal munkásainak meg nem fizetett munkájából származik, mit sem változtat a dolgon. На B munkást azzal az értéktöbblettel foglalkoztatják, amelyet A munkás termelt, akkor először is A ezt az értéktöbbletet úgy szolgáltatta, hogy árujának jogos árából egyetlen fillérrel sem rövidítették meg, és másodszor ez az üzlet egyáltalán nem tartozik B-re. Amit kíván és amit joga van kívánni, az az, hogy a tőkés megfizesse neki munkaerejének értékét. „Tous deux gagnaient encore; l’ouvrier parce qu’on lui avançait les fruits de son travail“ (helyesen: du travail gratuit d’autres ouvriers) „avant qu’il fût fait” (helyesen: avant que le sien ait porté de fruit); „le maître, parce que le travail de cet ouvrier valait plus que le salaire“ (helyesen: produisait plus de valeur que celle de son salaire). [Azonkívül mind a kettő nyert; a munkás, mert előlegezték neki munkájának (helyesen: más munkások meg nem fizetett munkájának) gyümölcseit, mielőtt azt elvégezte volna (helyesen: mielőtt az övé meghozta volna gyümölcsét); a vállalkozó, mert e munkás munkája többet ért, mint a bére (helyesen: több értéket termelt, mint amennyi bérének értéke).] (Sismondi, i. m. 135. old.)

Persze a dolog egészen másképp fest, ha a tőkés termelést megújulásának szakadatlan folyamában vizsgáljuk és az egyes tőkés és az egyes munkás helyett az összességet, a tőkésosztályt és vele szemben a munkásosztályt vesszük szemügyre. Ezzel azonban olyan mércét alkalmaznánk, amely az árutermeléstől teljesen idegen.

Az árutermelésben csak egymástól független eladó és vevő áll szemben egymással. Kölcsönös vonatkozásaik a köztük létrejött szerződés lejárati napjával véget érnek. Ha az üzlet megismétlődik, akkor új szerződés következtében ismétlődik meg, amelynek az előzőhöz semmi köze, és amelynél csak a véletlen hozza újra össze ugyanazt a vevőt ugyanazzal az eladóval.

Ha tehát az árutermelést vagy egy hozzá tartozó folyamatot saját gazdasági törvényei szerint akarunk megítélni, akkor mindegyik csereműveletet önmagában kell szemügyre vennünk, kiragadva az őt megelőző valamint az őt követő csereművelettel való minden összefüggéséből. S minthogy vételeket és eladásokat csak egyes egyének között kötnek, megengedhetetlen, hogy bennük egész társadalmi osztályok közötti vonatkozásokat keressünk.

Bármdyen hosszú is azoknak a periodikus újratermeléseknek és előzetes felhalmozásoknak a sora, amelyeken a ma funkcionáló tőke átment, ez a tőke mindig megőrzi eredeti szüzességét. Ameddig a csere törvényeit minden csereműveletnél — egyenként véve — megtartják, az elsajátítási mód teljesen forradalmasodhat anélkül, hogy ez az árutermelésnek megfelelő tulajdonjogot bármiképpen is érintené. Ugyanaz a jog van érvényben mind kezdetben, amikor a termék a termelőé és amikor ez, egyenértéket egyenérték ellenében cserélve, csak saját munkája által gazdagodhat meg, mind pedig a tőkés időszakban, amikor a társadalmi gazdagság egyre fokozódó mértékben azoknak a tulajdonává lesz, akik abban a helyzetben vannak, hogy újra meg újra elsajátítsák mások meg nem fizetett munkáját.

Ez az eredmény elkerülhetetlenné válik, mihelyt a munkaerőt maga a munkás mint árut szabadon eladja. De az árutermelés is csak ettől kezdve lesz általánossá és tipikus termelési formává; csak ettől kezdve termelnek minden terméket eleve eladás céljából és csak ettől kezdve megy át minden termelt gazdagság a forgalmon. Csak ott, ahol a bérmunka a bázisa, erőszakolja rá magát az árutermelés az egész társadalomra; de csak ott bontakoztatja is ki összes rejtett potenciáit. Azt mondani, hogy a bérmunka közbejötte meghamisítja az árutermelést, annyi, mint azt mondani, hogy az árutermelésnek, ba nem akarja, hogy meghamisítsák, nem szabad fejlődnie. Amilyen mértékben az árutermelés saját benső törvényei szerint tőkés termeléssé fejlődik, ugyanolyan mértékben csapnak át az árutermelés tulajdontörvényei a tőkés elsajátítás törvényeibe.⁷

Láttuk, hogy még egyszerű újratermelés esetén is minden előlegezett tőke, akárhogyan szerezték eredetileg, felhalmozott tőkévé, vagyis tőkésített értéktöbbletté változik át. De a termelés áramlatában egyáltalán minden eredetileg előlegezett tőke elenyésző nagysággá (magnitúdó evanescens matematikai értelemben) lesz a közvetlenül felhalmozott tőkével, azaz a tőkévé visszaváltoztatott értéktöbblettel vagy többlettermékkel, összehasonlítva, akár annak a kezében funkcionál ez, aki felhalmozta, akár idegen kézben. Ezért a politikai gazdaságtan a tőkét egyáltalában mint „felhalmozott gazdagságot” (átváltozott értéktöbbletet vagy jövedelmet) ábrázolja, „amelyet újból értéktöbblet termelésére alkalmaznak”,⁸ a tőkést pedig mint „a többlettermék birtokosát”⁹. Ugyanennek a szemléleti módnak csak másik formája az a kifejezés, hogy minden meglevő tőke felhalmozott vagy tőkésített kamat, mert a kamat nem egyéb, mint az értéktöbblet töredéke.¹⁰

Mielőtt a felhalmozásnak, vagyis az értéktöbblet tőkévé való visszaváltoztatásának néhány közelebbi meghatározásába bocsátkoznánk, ki kell küszöbölnünk egy kétértelműséget, amelyet a klasszikus gazdaságtan szült.

Ahogyan azok az áruk, amelyeket a tőkés az értéktöbblet egy részén a saját fogyasztására vásárol, nem szolgálnak neki termelési és értékesítési eszközül, éppúgy az a munka, amelyet saját természeti és társadalmi szükségleteinek kielégítésére vásárol, nem termelő munka. Ezeknek az áruknak és ennek a munkának a megvásárlásával a tőkés az értéktöbbletet nem változtatja tőkévé, hanem fordítva, elfogyasztja vagyis elkölti mint jövedelmet.

A régi nemesi érzülettel szemben, amely, mint Hegel helyesen mondja, „a meglevőnek az elfogyasztásában áll” [Hegel: „Grundlinien der Philosophie des Rechts”, Berlin 1840, 203. §, Pótlás.] és főleg a személyes szolgálatok fényűzésében terpeszkedik el, a polgári gazdaságtan számára döntően fontos volt, hogy a tőke felhalmozását a polgár első kötelességévé nyilvánítsa és fáradhatatlanul prédikálja: nem tud felhalmozni az, aki egész jövedelmét megeszi, ahelyett hogy annak jó részét pótlólagos termelő munkások felfogadására fordítaná, akik többet hoznak a konyhára, mint amennyibe kerülnek. Másrészt a polgári gazdaságtannak küzdenie kellett azzal a népi előítélettel, amely a tőkés termelést összecseréli a kincsképzéssel¹¹, és ezért azt hiszi, hogy a felhalmozott gazdagság olyan gazdagság, amelyet meglevő természeti formájában megóvnak a pusztulástól, tehát elvonnak az elhasználástól, vagy a forgalomtól is megmentenek. A pénznek a forgalom elől való elzárása homlokegyenest az ellenkezője lenne tőkeként való értékesítésének, áruknak kincsképző értelemben való felhalmozása pedig merő bolondság.¹² Áruknak nagy tömegben való felhalmozása a forgalom fennakadásának vagy a túltermelésnek az eredménye.¹³ Igaz, hogy a népi elképzelésben egyrészt a gazdagok fogyasztási alapjában felhalmozott, lassan elfogyasztásra kerülő javaknak a képe húzódik meg, másrészt a készletképzés, egy olyan jelenség, amely valamennyi termelési módban megtalálható és amelynél a forgalmi folyamat elemzésekor egy pillanatig időzni fogunk.

Ennyiben tehát a klasszikus gazdaságtannak igaza van, amikor hangsúlyozza, hogy a felhalmozás folyamatának jellegzetes mozzanata az, hogy a többletterméket termelő munkások fogyasztják el nem-termelők helyett. De tévedése is itt kezdődik. A. Smith divatba hozta, hogy a felhalmozást pusztán a többlettermék termelő munkások által való elfogyasztásaként, illetve az értéktöbblet tőkésítését pusztán annak munkaerőre való átváltásaként ábrázolják. Hallgassuk meg például Ricardót: „Meg kell értenünk, hogy egy ország összes termékeit elfogyasztják; de az elképzelhető legnagyobb különbség, hogy olyanok fogyasztják-e el, akik újratermelnek, vagy olyanok, akik nem termelnek újra egy másik értéket. Amikor azt mondjuk, hogy jövedelmet megtakarítanak és hozzácsapnak a tőkéhez, ezen azt értjük, hogy a jövedelemnek azt a részét, amelyre azt mondjuk, hogy hozzácsapták a tőkéhez, termelő munkások fogyasztják el nem-termelők helyett. Nem lehet nagyobb tévedés, mint azt feltenni, hogy a tőke nem-fogyasztás révén gyarapszik.“¹⁴ Nem lehet nagyobb tévedés, mint A. Smith állítása, amelyet Ricardo és az összes későbbiek utána szajkóznak, hogy „a jövedelemnek azt a részét, amelyre azt mondjuk, hogy hozzácsapták a tőkéhez, termelő munkások fogyasztják el”. E szerint az elképzelés szerint minden értéktöbblet, amelyet tőkévé változtatnak, változó tőkévé lenne. Ezzel szemben, miként az eredetileg előlegezett érték, ez is megoszlik állandó tőkére és változó tőkére, termelési eszközökre és munkaerőre. A munkaerő az a forma, amelyben a változó tőke a termelési folyamaton belül létezik. Ebben a folyamatban magát a munkaerőt a tőkés elfogyasztja. Funkciója — a munka — révén a munkaerő termelési eszközöket fogyaszt el. Egyúttal a munkaerő megvásárlására fizetett pénz átváltozik létfenntartási eszközökké, amelyeket nem a „termelő munka”, hanem a „termelő munkás“ fogyaszt el. A. Smith alapjában helytelen elemzéssel arra az ízetlen eredményre jut, hogy bár minden egyéni tőke állandó és változó alkotórészre oszlik, a társadalmi tőke csak változó tőkévé oldódik fel, vagyis csak munkabér fizetésére fordítják. Tegyük fel például, hogy egy posztógyáros 2000 font sterlinget változtat tőkévé. Pénzének egy részét szövőmunkások vásárlásába, a másik részét gyapjúfonalba, gépi berendezésbe stb. fekteti. De azok az emberek, akiktől a fonalat és a gépi berendezést vásárolja, a kapott pénz egy részével megint munkát fizetnek meg és így tovább, amíg az egész 2000 font sterlinget munkabér fizetésére nem fordították, vagyis amíg a 2000 font sterling által képviselt egész terméket termelő munkások nem fogyasztották el. Mint látjuk: ennek az érvnek egész ereje az „és így tovább“ szóban rejlik, amely Ponciustól Pilátushoz küld bennünket. Valóban, A. Smith éppen ott szakítja félbe vizsgálódását, ahol a nehézségek megkezdődnek.¹⁵

Amíg csak az évi teljes termelési alapot vesszük szemügyre, az évenkénti újratermelési folyamat könnyen érthető. De az évi termelésnek valamennyi alkotórészét az árupiacra kell vinni, és itt kezdődik a nehézség. Az egyes tőkék és személyes jövedelmek mozgásai kereszteződnek, összekeverednek, eltűnnek egy általános helyváltoztatásban — a társadalmi gazdagság forgalmában —, amely megzavarja a látást, és a vizsgálatot igen bonyolult feladatok elé állítja. A második könyv harmadik szakaszában meg fogom adni a valóságos összefüggés elemzését. — A fiziokraták nagy érdeme, hogy „Tableau économique”-jukban először kísérelték meg, hogy az évi termelésről abban az alakban adjanak képet, amelyben az a forgalomból kikerül.¹⁶

Egyébként magától értetődik, hogy a politikai gazdaságtan nem volt rest a tőkésosztály érdekében kiaknázni A. Smith tételét: hogy a nettótermék tőkévé változtatott részét teljes egészében a munkásosztály fogyasztja el.

Az előző fejezetben az értéktöbbletet, illetőleg a többletterméket csak mint a tőkés egyéni fogyasztási alapját, ebben a fejezetben viszont eddig csak mint felhalmozási alapot vizsgáltuk. Az értéktöbblet azonban sem csak az egyik, sem csak a másik, hanem mindkettő egyszerre. Az értéktöbblet egyik részét a tőkés mint jövedelmet elfogyasztja¹⁷, a másik részét mint tőkét használja fel, vagyis felhalmozza.

Az értéktöbblet adott tömege esetén e részek egyike annál nagyobb, minél kisebb a másik. Minden egyéb körülményt változatlannak véve, a felhalmozás nagyságát az az arány határozza meg, amely szerint ez a megosztás végbemegy. Ezt a megosztást azonban az értéktöbblet tulajdonosa, a tőkés végzi el. Ez tehát az ő akaratának aktusa. Az általa szedett sarcnak arról a részéről, amelyet felhalmoz, azt mondják, hogy megtakarítja, mert nem eszi meg, azaz mert tőkés funkcióját gyakorolja, azt a funkciót ugyanis, hogy meggazdagodjék.

A tőkésnek csak annyiban van történelmi értéke és csak annyiban van az a történelmi létjogosultsága (amelynek, mint a szellemes Lichnowski mondja, semmilyen dátuma sincs) amennyiben megszemélyesített tőke. Csak ennyiben rejlik benne saját átmeneti szükségszerűsége a tőkés termelési mód átmeneti szükségszerűségében. De ennyiben a tőkés mozgatója nem is a használati érték és az élvezet, hanem a csereérték és annak szaporítása. Mint az érték értékesítésének fanatikusa, az emberiséget könyörtelenül arra kényszeríti, hogy magáért a termelésért termeljen, ennélfogva rákényszeríti a társadalmi termelőerők kifejlesztésére és azoknak az. anyagi termelési feltételeknek a megteremtésére, amelyek egyedül alkalmasak arra, hogy egy olyan magasabb társadalmi forma reális bázisát alkossák, amelynek alapelve minden egyén teljes és szabad fejlődése. A tőkés csak mint a tőke megszemélyesítője tiszteletreméltó. Mint ilyet, őt is az abszolút gazdagodási törekvés hajtja, éppúgy, mint a kincsképzőt. Ami azonban ennél egyéni rögeszmeként jelenik meg, az a tőkésnél a társadalmi mechanizmus hatása, amelynek ö csak egy hajtókereke. Ezenkívül a tőkés termelés fejlődése szükségszerűséggé teszi az egy-egy ipari vállalkozásba fektetett tőke folytonos növelését, és a konkurencia minden egyéni tőkésre külső kényszertörvényekként rákényszeríti a tőkés termelési mód benső törvényeit. Kényszeríti őt, hogy tőkéjét folytonosan bővítse azért, hogy megtarthassa, bővíteni pedig csak egyre növekvő felhalmozással tudja.

Ezért amennyiben a tőkés egész tevékenysége nem más, mint a személyében akarattal és tudattal felruházott tőke funkciója, annyiban saját magánfogyasztása az szemében tőkéje felhalmozásának megrablása, ahogyan az olasz könyvvitelben a magánkiadások a tőkés tartozik rovatában szerepelnek a tőkével szemben. A felhalmozás a társadalmi gazdagság világának a meghódítása; a kizsákmányolt emberanyag tömegével együtt kiterjeszti a tőkés közvetlen és közvetett uralmát is.¹⁸

De az eredendő bűn mindenütt hat. A tőkés termelési mód, a felhalmozás és a gazdagság fejlődésével a tőkés megszűnik a tőke puszta megtestesülésének lenni. „Mély érzés“ ébred benne önmaga Ádámja iránt, és olyan műveltté lesz, hogy mosolyog az aszkézisért való rajongáson mint az ódivatú kincsképző előítéletén. A klasszikus tőkés az egyéni fogyasztást a saját funkciója elleni bűnnek és a felhalmozástól való tartózkodásnak bélyegezte, a modernizálódott tőkés viszont képes arra, hogy a felhalmozást élvezési törekvéséről való „lemondásnak“ fogja fel. „De ah! ő benne két lélek tanyáz s el akar egyik a másiktól válni!” [Goethe: Faust, I. rész, A városkapu előtt]

A tőkés termelési mód történelmi kezdetein — és minden tőkés parvenü átmegy egyénileg ezen a történelmi stádiumon — a meggazdagodási törekvés és a fösvénység abszolút szenvedélyekként uralkodnak. De a tőkés termelés haladása nemcsak egy élvezetekből álló világot teremt. A spekulációval és a hitelüggyel a hirtelen meggazdagodás ezernyi forrását nyitja meg. A fejlődés bizonyos fokán a pazarlás egy konvencionális mértéke, amely egyúttal a gazdagság fitogtatása és ezért hiteleszköz, még üzleti szükségességgé is válik a „szerencsétlen” tőkés számára. A fényűzés belekerül a tőke reprezentációs költségeibe. Egyébként is a tőkés nem személyes munkájának és a fogyasztástól való személyes tartózkodásának arányában gazdagszik, mint a kincsképző, hanem abban a mértékben, amelyben idegen munkaerőt szipolyoz ki és a munkást arra kényszeríti, hogy az élet minden élvezetéről lemondjon. Ámbár a tőkés pazarlásának ezért soha sincs olyan bona fide [jóhiszemű] jellege, mint a könnyűkezű feudális úr pazarlásának, sőt hátterében mindig a legpiszkosabb fösvénység és aggodalmaskodó számítás leselkedik, pazarlása mégis felhalmozásával együtt nő, anélkül, hogy az egyik a másikat szükségképpen lehetetlenné tenné. Ezzel egyidejűleg a tőke-egyén büszke kebelében fausti konfliktus fejlődik ki a felhalmozásnak és az élvezésnek a törekvése között.

„Manchester iparát”, mondja egy írás, amelyet dr. Aikin tett közzé 1795-ben, „négy időszakra oszthatjuk. Az első időszakban a gyárosok kénytelenek voltak keményen dolgozni megélhetésükért.” Különösen azáltal gazdagodtak, hogy meglopták azokat a szülőket, akik fiaikat apprentice-eknek (tanoncoknak) adták és ezért súlyos pénzeket kellett fizetniük, miközben a tanoncokat éheztették. Másrészt az átlagprofit alacsony volt és a felhalmozás nagy takarékosságot követelt. A gyárosok úgy éltek, mint a kincsképzők, és korántsem fogyasztották el tőkéjüknek még a kamatait sem. „A második időszakban kezdtek kis vagyont szerezni, de éppolyan keményen dolgoztak, mint azelőtt”, mert, mint minden rabszolgahajcsár tudja, a munka közvetlen kizsákmányolása munkába kerül, „és továbbra is ugyanolyan szerény életmódot folytattak, mint azelőtt [...] A harmadik időszakban megkezdődött a fényűzés, és az üzletet kibővítették azáltal, hogy lovasokat” (lovasított kereskedelmi utazókat) „küldtek rendelésekért a királyság minden vásártartási joggal felruházott városába. Valószínű, hogy 1690 előtt alig vagy egyáltalában nem volt olyan 3000—4000 font sterlingnyi tőke, amelyet az iparban szereztek volna. De ez idő tájt vagy valamivel később az iparosok már pénzt halmoztak fel és a fából és habarcsból készült házak helyett kőházakat kezdtek építeni [...]” A XVIII. század első évtizedeiben egy manchesteri gyáros, aki vendégeit egy pint külföldi borral kínálta meg, még valamennyi szomszédja gúnyos megjegyzéseit és helytelenítését vonta magára. A gépi berendezés megjelenése előtt a gyárosok esténkénti fogyasztása a kocsmákban, ahol összejöttek, sohasem volt több, mint 6 penny egy pohár puncsért és 1 penny egy göngyöleg dohányért. 1758-ban fordult elő először, és ez korszakalkotó, hogy „egy, az üzletben valóban foglalatoskodó személyt saját hintóban” láttak! „A negyedik időszak”, a XVIII. század utolsó harmada, „az üzlet kibővülése által előmozdított nagy fényűzés és pazarlás időszaka.”¹⁹ Mit szólna a derék Aikin doktor, ha ma Manchesterben feltámadna!

Felhalmozni, felhalmozni! Ez a Szentírás! „Az iparkodás szolgáltatja az anyagot, amelyet a takarékosság felhalmoz.”²⁰ Tehát takarékoskodjatok, takarékoskodjatok, azaz változtassátok vissza az értéktöbblet, illetve a többlettermék lehető legnagyobb részét tőkévé! Felhalmozás a felhalmozás kedvéért, termelés a termelés kedvéért, ebben a formulában mondotta ki a klasszikus gazdaságtan a burzsoá időszak történelmi hivatását. Egy pillanatig sem áltatta magát a gazdagság szülési fájdalmai felől,²¹ de mit használ a siránkozás a történelmi szükségszerűséggel szemben? Ha a klasszikus gazdaságtan számára a proletár csak gép, amely értéktöbbletet termel, akkor a tőkés is csak gép, amely ezt az értéktöbbletet többlettőkévé változtatja át. Ez a gazdaságtan a tőkés történelmi funkcióját véresen komolyan veszi. Hogy keblét az élvezési törekvés és a meggazdagodási törekvés közti áldatlan konfliktustól megóvja, Malthus e század húszas éveinek elején olyan munkamegosztásért szállt síkra, amely a felhalmozás dolgát a termelésben valóban foglalatoskodó tőkésre, a pazarlás dolgát pedig az értéktöbblet egyéb részeseire, a földbirtokos arisztokráciára, az állami, egyházi stb. javadalmasokra osztja ki. Rendkívül fontos, mondja Malthus, hogy „a költekezés szenvedélyét és a felhalmozás szenvedélyét (the passion for expenditure and the passion for accumulation) szétválasztva tartsuk”.²² A tőkés urak, akik már régen élvhajhászokká és világfiakká váltak, felfortyantak. Micsoda — kiáltotta egyik szóvivőjük, egy ricardiánus —, Malthus úr magas földjáradékot, magas adókat stb. prédikál, hogy az iparosokat a nem-termelő fogyasztók révén folytonosan ösztökélje! Igaz, hogy a jelszó termelés, mind bővítettebb szinten való termelés, de „a termelést az ilyen eljárás sokkal inkább gátolja, mint előmozdítja. Ezenkívül nem is egészen méltányos (nor is it quite fair) egy csomó személyt ilymódon henyélésben eltartani, csak azért, hogy másokat sarkalljanak, akiknek jelleméből azt lehet következtetni (who are likely, from their characters), hogy sikerrel fognak működni, ha műkődésre tudják kényszeríteni őket.”²³ Amennyire méltánytalannak tartja ez a szerző az ipari tőkést azzal felhalmozásra ösztökélni, hogy a zsírt lekanalazzák a leveséről, olyan szükségesnek véli, hogy a munkást lehetőleg a minimális bérre szorítsák, „hogy dolgos maradjon”. Azt sem rejti véka alá egy pillanatig sem, hogy a többletcsinálás titka meg nem fizetett munka elsajátítása. „A munkások által támasztott megnövekedett kereslet tulajdonképpeni jelentése az, hogy hajlandóak saját termékükből kevesebbet elvenni maguknak és nagyobb részesedést hagyni alkalmazóiknak; és ha azt mondják, hogy ez a fogyasztást” (a munkások fogyasztását) „csökkentve növeli a glutot” (a piac túltelítettségét, túltermelést), „akkor csak azt válaszolhatom, hogy a glut egyjelentésű a magas profittal.”²⁴

A tudós perpatvar arról, hogy a munkásból kipréselt zsákmányt hogyan kell a felhalmozás szempontjából legelőnyösebben elosztani az ipari tőkés és a henyélő földtulajdonos stb. között, elnémult a júliusi forradalom láttán. Rövid idővel azután a városi proletariátus Lyonban megkondította a vészharangot, és a falusi proletariátus Angliában felrepítette a vörös kakast. A Csatornának ezen az oldalán az owenizmus, túloldalán a saint-simonizmus és a fourier-izmus grasszált. Ütött a vulgáris gazdaságtan órája. Nassau W. Senior éppen egy évvel azelőtt, hogy Manchesterben kitalálta, hogy a tőke profitja (beleértve a kamatot) a meg nem fizetett „utolsó, tizenkettedik munkaóra” terméke, egy másik felfedezést jelentett be a világnak. „Én”, mondta ünnepélyesen, „én a tőke szót, amennyiben termelési szerszámnak tekintjük, az absztinencia (önmegtartóztatás) szóval helyettesítem.”²⁵ Felül nem múlt mintája ez a vulgáris gazdaságtan „felfedezéseinek”! Egy gazdaságtani kategóriát egy tányérnyaló frázissal helyettesít. Voilà tout [ez minden]. „Amikor a vadember”, oktat ki Senior, „íjat készít, akkor ipart űz, de nem gyakorolja az önmegtartóztatást.” Ez megmagyarázza, hogyan és miért készítettek a korábbi társadalmi állapotokban munkaeszközöket a tőkés „önmegtartóztatása nélkül”. „Minél jobban halad előre a társadalom, annál több önmegtartóztatást követel”²⁶, azoktól ugyanis, akik azt az ipart űzik, hogy az idegen iparkodást és termékét maguknak elsajátítják. A munkafolyamat valamennyi feltétele mostantól fogva a tőkés ugyanannyi önmegtartóztatás-gyakorlásává változik át. Hogy a gabonát nemcsak megeszik, hanem el is vetik, a tőkés önmegtartóztatása! Hogy a bor időt kap, hogy kiforrjon, a tőkés önmegtartóztatása!²⁷ A tőkés megrabolja önmagát, amikor „a termelési szerszámokat a munkásnak kölcsönzi” (!), azaz amikor a munkaerő bekebelezése révén tőkeként értékesíti őket, ahelyett hogy a gőzgépeket, pamutot, vasutakat, trágyát, igáslovakat stb. megenné, vagy, ahogy a vulgáris közgazdász gyermetegen elképzeli, „értéküket” fényűzésre és más fogyasztási eszközökre tékozolná el.²⁸ Hogy a tőkésosztály ezt hogyan vigye véghez, az a vulgáris gazdaságtan eddig makacsul őrzött titka. Elég annyi, hogy a világ már csak Visnu e modern vezeklőjének, a tőkésnek önsanyargatásából él. Nemcsak a felhalmozás, hanem az egyszerű „fenntartása is egy tőkének állandó erőfeszítésbe kerül, ellenállni a kísértésnek, hogy megegyék”.²⁹ Az egyszerű humanitás parancsolja tehát nyilvánvalóan, hogy a tőkést megszabadítsák a mártíromságtól és a kísértéstől, ugyanolyan módon, ahogyan a georgiai rabszolgatartót nemrégiben a rabszolgaság eltörlésével megszabadították attól a fájdalmas dilemmától, hogy a néger rabszolgából korbáccsal kivert többletterméket kizárólag pezsgőre tékozolja-e, avagy egy részét több négerré és több földdé változtassa vissza.

A legkülönbözőbb gazdasági társadalomalakulatokban nemcsak egyszerű újratermelés, hanem — noha különböző méretekben — bővített újratermelés megy végbe. Fokozatosan egyre többet termelnek és többet fogyasztanak, tehát több terméket is változtatnak termelési eszközökké. Ez a folyamat azonban nem mint tőke felhalmozása és ezért nem is mint a tőkés funkciója jelenik meg mindaddig, ameddig a munkással saját termelési eszközei és ezért saját terméke és saját létfenntartási eszközei még nem állnak szemben tőke formájában.³⁰ A néhány évvel ezelőtt elhunyt Richard Jones, Malthus utóda a haileyburyi kelet-indiai főiskola politikai gazdaságtani tanszékén, ezt jól világítja meg két jelentős tényen. Minthogy az indiai nép túlnyomó része olyan parasztokból áll, akik maguk gazdálkodnak, termékük, munka- és létfenntartási eszközük sohasem létezik „olyan alap formájában (in the shape), amelyet idegen jövedelemből takarítanak meg (saved from revenue), és amely ezért átment a felhalmozás előzetes folyamatán (a previous process of accumulation)”³¹. Másrészt a nem-mezőgazdasági munkásokat azokban a tartományokban, ahol az angol uralom a régi rendszert a legkevésbé bomlasztotta fel, közvetlenül a nagyurak foglalkoztatják, akikhez a mezőgazdasági többlettermék egy része adó vagy földjáradék formájában odaáramlik. E termék egyik részét a nagyurak természeti formájában elfogyasztják, másik részét a munkások luxus- és egyéb fogyasztási eszközökké változtatják számukra, míg a maradék a munkások bére, akik tulajdonosai munkaszerszámaiknak. A termelés és a bővített újratermelés itt halad a maga útján ama furcsa szentnek, ama búsképű lovagnak, az „önmegtartóztató” tőkésnek minden közbejötte nélkül.

Ha azt az arányt, amelyben az értéktöbblet tőkére és jövedelemre oszlik, adottnak tételezzük fel, akkor a felhalmozott tőke nagysága nyilvánvalóan az értéktöbblet abszolút nagyságától függ. Feltéve, hogy 80%-ot tőkésítenek és 20%-ot megesznek, a felhalmozott tőke 2400 font sterling vagy 1200 font sterling lesz, aszerint, hogy az összértéktöbblet 3000 vagy 1500 font sterlingre rúgott. Ezek szerint a felhalmozás nagyságának meghatározásánál mindazok a körülmények közrejátszanak, amelyek az értéktöbblet tömegét meghatározzák. Itt még egyszer összefoglaljuk ezeket, de csak annyiban, amennyiben a felhalmozásra vonatkozóan új szempontokat adnak. Emlékszünk arra, hogy az értéktöbblet rátája elsősorban a munkaerő kizsákmányolási fokától függ. A politikai gazdaságtan ezt a szerepet annyira méltányolja, hogy a felhalmozásnak a munka fokozott termelőereje által való meggyorsulását néha azonosítja a felhalmozásnak a munkás fokozott kizsákmányolása által való meggyorsulásával.³² Az értéktöbblet termeléséről szóló szakaszokban állandóan azt tételeztük fel, hogy a munkabér legalábbis egyenlő a munkaerő értékével. De a munkabérnek ez érték alá való erőszakos leszállítása túlságosan fontos szerepet játszik a gyakorlati mozgásban, semhogy ne időzzünk itt egy pillanatig. Ez, bizonyos határok között, a munkás szükséges fogyasztási alapját ténylegesen a tőke felhalmozási alapjává változtatja.

„A munkabérnek”, mondja J. St. Mill, „nincs termelőereje; nem egyéb, mint egy termelőerő ára; a munkabér, magán a munkán kívül, éppoly kevéssé járul hozzá az árutermeléshez, mint magának a gépi berendezésnek az ára. Ha vétel nélkül lehetne munkára szert tenni, akkor a munkabérek feleslegesek lennének.”³³ De ha a munkások a levegőből élhetnének, akkor semmi áron sem lehetne megvenni őket. Tehát az, hogy ne kerüljenek semmibe, matematikai értelemben vett határ, amelyet soha nem lehet elérni, bár mindig közeledni lehet hozzá. A tőke állandó tendenciája, hogy a munkabért erre a nihilisztikus álláspontra nyomja le. Egy általam gyakran idézett XVIII. századi író, az „Essay on Trade and Commerce” szerzője, csak az angol tőke lelkének legbensőbb titkát árulja el, amikor Anglia életbe vágó történelmi feladatának nyilvánítja, hogy az angol munkabért a francia és holland színvonalra nyomja le.³⁴ Többek között ezt mondja naivan: „Ha azonban a mi szegényeink” (műszó a munkásokra) „fényűzően akarnak élni [...] akkor munkájuknak természetesen drágának kell lennie [...] Nézzük csak a felesleges dolgoknak azt a hajmeresztő tömegét (heap of superfluities), amelyet manufaktúramunkásaink elfogyasztanak: pálinka, gin, tea, cukor, külföldi gyümölcs, erős sör, nyomott vászon, burnót és dohány stb.”³⁵ A szerző idézi egy northamptonshire-i gyáros írását, aki az ég felé sandítva így siránkozik: „A munka egy teljes harmaddal olcsóbb Franciaországban, mint Angliában: mert a francia szegények keményen dolgoznak, táplálkozásuk és ruhájuk szűkös, és főleg kenyeret, gyümölcsöt, főzeléket, gyökeret és szárított halat fogyasztanak; mert húst nagyon ritkán esznek, és ha a búza drága, igen kevés kenyeret fogyasztanak.”³⁶ „Mindehhez”, folytatja az „Essay” szerzője, „járul még az is, hogy italuk vízből vagy hasonló gyenge folyadékokból áll, úgyhogy valóban bámulatosan kevés pénzt költenek [...] A dolgok ilyen állapota bizonyára nehezen hozható létre, de nem elérhetetlen, mint ahogyazt létezése mind Franciaországban, mind Hollandiában csattanósan bizonyítja.”³⁷ Két évtizeddel később egy amerikai szélhámos, a bárósított jenki Benjamin Thompson (más néven Rumford gróf), isten és az emberek nagy tetszésére ugyanezt az emberbaráti vonalat követte. „Essays”-je szakácskönyv, tele mindenféle recepttel arra, hogyan kell a munkás drága normális ételeit pótanyagokkal helyettesíteni. Ennek a furcsa „filozófusnak” egyik különösen jól sikerült receptje a következő: „5 font árpa, 5 font kukorica, 3 d. ára hering, 1 d. ára só, 1 d. ára ecet, 2 d. ára bors és zöldség — összesen 20 [és] 3/4 d.-ért olyan levest ad, amely 64 embernek elegendő, sőt átlagos gabonaárak esetén az ellátást fejenként 1/4 d.-re” (nem egészen 3 pfennig) „lehet lenyomni.”³⁸ A tőkés termelés előrehaladásával az áruhamisítás feleslegessé tette Thompson ideáljait.³⁹

A XVIII. század végén és a XIX. század első évtizedeiben az angol bérlők és földtulajdonosok az abszolút minimális bért erőszakolták ki azáltal, hogy a mezőgazdasági napszámosoknak munkabér formájában a minimumnál is kevesebbet juttattak, a maradékot pedig egyházközségi segély formájában fizették ki. Egy példa arra a komédiázásra, ahogyan az angol Dogberryk a bértarifa „törvényes” megállapításánál eljártak: „Amikor a squire-ok 1795-ben Speenhamland számára a munkabéreket megállapították, éppen ebédeltek, de nyilván úgy vélték, hogy a munkásoknak ilyesmire nincs szükségük [...] Úgy döntöttek, hogy egy férfi hetibére 3 sh. legyen, ha a 8 font 11 uncia súlyú cipó ára 1 sh., és szabályosan növekedjék, amíg a cipó 1 sh. 5 d.-be nem kerül. Mihelyt a kenyér ezt az árat meghaladja, a bérnek arányosan csökkennie kell, amíg a cipó ára a 2 sh.-et el nem éri; és ekkor a munkás tápláléka 1/5-del kevesebb legyen, mint azelőtt.”⁴⁰ A Lordok Házának vizsgáló bizottsága előtt, 1814-ben megkérdeznek egy bizonyos A. Bennettet, aki nagybérlő, békebíró, szegényházgondnok és bérszabályozó: „Tartanak-e valamilyen arányt a napi munka értéke és a munkások egyházközségi segélye között?” Felelet: „Igen. Minden család heti jövedelmét névleges bérén felül kiegészítik fejenként egy gallonos (8 font 11 unciás) kenyérre és 3 d.-re [...] Feltételezzük, hogy a gallonos kenyér a család minden egyes tagjának eltartására elegendő egy hétre; a 3 d. pedig ruhára van; és ha az egyházközség inkább maga ad ruhákat, akkor a 3 d.-ket levonják. Ez a gyakorlat nemcsak Wiltshire egész nyugati részén uralkodik, hanem, úgy hiszem, az egész országban.”⁴¹ „Ilymódon”, kiált fel egy akkori burzsoá író, „a bérlők éveken át lealacsonyították honfitársaik egy tiszteletreméltó osztályát, mert arra kényszerítették őket, hogy a dologházban keressenek menedéket [...] A bérlő megnövelte saját nyereségét azáltal, hogy a munkások oldalán még a legnélkülözhetetlenebb fogyasztási alap felhalmozását is megakadályozta.”⁴² Hogy manapság a munkás szükséges fogyasztási alapjának közvetlen megrablása milyen szerepet játszik az értéktöbbletnek és ezért a tőke felhalmozási alapjának képzésénél, azt megmutatta például az úgynevezett otthonmunka (lásd Tizenharmadik fejezet, 8.). További tényeket e szakasz folyamán közlünk.

Ámbár valamennyi iparágban az állandó tőke munkaeszközökből álló részének elegendőnek kell lennie bizonyos — a vállalkozás nagysága által meghatározott — számú munkás számára, mégsem kell mindig ugyanabban az arányban nőnie, mint a foglalkoztatott munkamennyiségnek. Tegyük fel, hogy egy gyártelepen 100 munkás 8 órás munka esetén 800 munkaórát szolgáltat. Ha a tőkés ezt az összeget a felével növelni akarja, beállíthat 50 új munkást; ekkor azonban új tőkét is kell előlegeznie, nemcsak bérekre, hanem munkaeszközökre is. De azt is megteheti, hogy a régi 100 munkást nem 8, hanem 12 óra hosszat dolgoztatja, és akkor a már meglevő munkaeszközök is elegendők, csak gyorsabban kopnak el. Ilymódon a munkaerő nagyobb megfeszítésével előállított pótlólagos munka megnövelheti a többletterméket és az értéktöbbletet, a felhalmozás szubsztanciáját, anélkül hogy az állandó tőkerészt arányosan növelnék.

A kitermelő iparban, például a bányákban, a nyersanyag nem alkotórésze az előlegezett tőkének. A munka tárgya itt nem előző munka terméke, hanem a természet ingyen ajándéka. Ilyen az érc, az ásványok, a kőszén, a kövek stb. Itt az állandó tőke csaknem kizárólag olyan munkaeszközökből áll, amelyek igen jól elbírnak egy megnövelt munkamennyiséget (például a munkások nappali és éjjeli műszakját). Minden egyéb körülményt egyenlőnek véve azonban a termék tömege és értéke az alkalmazott munkával egyenes arányban fog nőni. Mint a termelés első napján, az eredeti termékképzők, amelyek ezért a tőke anyagi elemeinek is képzői, az ember és a természet, itt karöltve haladnak. Hála a munkaerő rugalmasságának, a felhalmozás területe kibővült anélkül, hogy az állandó tőkét előzőleg megnövelték volna.

A mezőgazdaságban a megművelt területet nem lehet növelni anélkül, hogy pótlólagos vetőmagot és trágyát ne előlegeznének. Ha azonban ez az előlegezés megtörtént, akkor a talajnak merőben mechanikai megdolgozása is csodálatos hatással van a termék mennyiségére. Ilymódon az eddigi munkáslétszám által teljesített nagyobb munkamennyiség fokozza a termékenységet anélkül, hogy új munkaeszközök előlegezését követelné. Ismét az embernek a természetre való közvetlen hatása az, amely, új tőke közbejötte nélkül, a fokozott felhalmozás közvetlen forrásává lesz.

Végül a tulajdonképpeni iparban minden pótlólagos munkaráfordítás megfelelő pótlólagos nyersanyagráfordítást tételez fel, de nem szükségképpen megfelelő pótlólagos munkaeszközráfordítást is. És minthogy a kitermelő ipar és a mezőgazdaság szolgáltatja a feldolgozó iparnak saját nyersanyagát és munkaeszközeinek nyersanyagát, ezért a feldolgozó iparnak az a termékszaporulat is javára van, amelyet amazok pótlólagos tőkeszaporulat nélkül állítottak elő.

Általános eredmény: a tőke azáltal, hogy a gazdagság mindkét ősi képzőjét, a munkaerőt és a földet bekebelezi, olyan terjeszkedőerőre tesz szert, amely megengedi, hogy felhalmozásának elemeit kiterjessze túl azokon a határokon, amelyeket saját nagysága — azoknak a már megtermelt termelési eszközöknek értéke és tömege, amelyekben a tőke létezik — látszólag von.

A tőke felhalmozásának másik fontos tényezője a társadalmi munka termelékenységének foka.

A munka termelőerejével együtt nő az a terméktömeg, amelyben egy meghatározott érték, tehát egy adott nagyságú értéktöbblet is megtestesül. Az értéktöbblet változatlan, sőt süllyedő rátája mellett, hacsak ez lassabban süllyed, mint ahogy a munka termelőereje emelkedik, a többlettermék tömege növekszik. Ezért, ha a többletterméknek jövedelemre és pótlólagos tökére való megoszlása nem változik, a tőkés fogyasztása növekedhet anélkül, hogy a felhalmozási alap csökkenne. A felhalmozási alap aránylagos nagysága még a fogyasztási alap rovására is növekedhet, miközben az áruk olcsóbbodása révén a tőkésnek ugyanannyi vagy több élvezeti eszköz áll rendelkezésére, mint azelőtt. De a munka termelékenységének növekedésével, mint láttuk, együtt jár a munkás olcsóbbodása, tehát az értéktöbblet rátájának növekedése, még akkor is, ha a reális munkabér emelkedik. Ez sohasem emelkedik ugyanolyan arányban, mint a munka termelékenysége. Ugyanaz a változó tőkeérték tehát több munkaerőt és ezért több munkát hoz mozgásba. Ugyanaz az állandó tőkeérték több termelési eszközben, azaz több munkaeszközben, munkaanyagban és segédanyagban testesül meg, tehát több termékképzőt is, több értékképzőt is, vagyis több munkafelszívót szolgáltat. Ezért, ha a pótlólagos tőke értéke változatlan, sőt akár csökken is, gyorsított felhalmozás megy végbe. Nemcsak hogy az újratermelés szintje anyagilag bővül, hanem az értéktöbblet termelése gyorsabban nő, mint a pótlólagos tőke értéke.

A munka termelőerejének fejlődése visszahat az eredeti tőkére, vagyis a termelési folyamatban már benne levő tőkére is. A funkcionáló állandó tőke egy része munkaeszközökből, például gépi berendezésből stb. áll, amelyeket csak hosszabb időszakok alatt fogyasztanak el és ezért termelnek újra, vagyis pótolnak ugyanolyan fajta új példányokkal. De minden évben ezeknek a munkaeszközöknek egy része elhal, vagyis elérkezik termelő funkciójának végcéljához. A munkaeszközök egy része ezért minden évben periodikus újratermelésének, vagyis ugyanolyan fajta új példányokkal való pótlásának stádiumában van. Ha a munka termelőereje e munkaeszközök szülőhelyein megnövekedett — márpedig, a tudomány és a technika szakadatlan haladásával, folyton fejlődik —, akkor hatásosabb ésteljesítményüket tekintve olcsóbb gépek,’ szerszámok, készülékek stb. lépnek a régiek helyére. A régi tőke termelékenyebb formában termelődik újra, nem beszélve a meglevő munkaeszközökön végzett folytonos részleges változtatásokról. Az állandó tőke másik részét, a nyersanyagokat és segédanyagokat az éven belül, a mezőgazdaságból származókat többnyire évçntç, folytonosan újratermelik. Minden jobb módszer stb. bevezetése itt tehát csaknem egyidejűleg hat a pótlólagos tőkére és a már funkcionáló tökére. A kémia minden haladása nemcsak megsokszorozza a hasznos anyagok számát és a már ismert anyagok felhasználási lehetőségeit, és bővíti ezért a tőke növekedésével együtt befektetési területeit. Egyszersmind megtanít arra, hogyan lehet a termelési és fogyasztási folyamat exkrementumait az újratermelési folyamat körforgásába visszadobni, tehát előzetes tőkebefektetés nélkül új tőkeanyagot teremt. Ugyanúgy, mint a természeti gazdagságnak pusztán a munkaerő nagyobb megfeszítése révén elért nagyobb kiaknázása, a tudomány és a technika olyan potenciáját alkotja a funkcionáló tőke terjeszkedésének, amely független e tőke adott nagyságától. Ez a potencia egyszersmind az eredeti tőkének a megújulás stádiumába lépett részére is visszahat. E rész új formájába ingyen bekebelezi a régi formájának háta mögött végbement társadalmi haladást. Igaz, hogy a termelőerőnek ezt a fejlődését egyúttal a funkcionáló tőkék részleges elértéktelenedése kíséri. Amennyiben ez az elértéktelenedés a konkurrencia révén akutan érezhetővé válik, a fő teher a munkást sújtja, mert a tőkés az fokozott kizsákmányolásában keres kárpótlást.

A munka átviszi a termékre az általa elfogyasztott termelési eszközök értékét. Másrészt az adott munkamennyiség által mozgásba hozott termelési eszközök értéke és tömege abban az arányban növekszik, amelyben a munka termelékenyebbé lesz. Tehát bár ugyanaz a munkamennyiség mindig csak ugyanolyan összegű új értéket tesz hozzá termékeihez, a munka növekvő termelékenységével mégis nő az a régi tőkeérték, amelyet egyidejűleg a termékekre átvisz.

Ha például egy angol és egy kínai fonómunkás ugyanannyi órán át ugyanazzal az intenzitással dolgozik, akkor mindketten egy hét alatt egyenlő értéket hoznak létre. Ezen egyenlőség ellenére óriási a különbség a hatalmas önműködő géppel dolgozó angol és a csak rokkával rendelkező kínai heti termékének értéke között. Mialatt a kínai egy font gyapotot fon, azalatt az angol többszáz fontot. A régi értékek többszázszorosan nagyobb összege duzzasztja meg az angol munkás termékének értékét, amely termékben e régi értékek új hasznos formában fennmaradnak és így újra tőkeként funkcionálhatnak. „1782-ben”, közli F. Engels, „az előző három esztendő egész gyapjútermése” (Angliában) „munkáshiány miatt még feldolgozatlanul hevert, és továbbra is ott kellett volna hevernie, ha az újonnan feltalált gépek nem segítenek felfonni a gyapjút.”⁴³ A gépi berendezés formájában tárgyiasult munka természetesen közvetlenül egy embert sem varázsolt elő a földből, de lehetővé tette, hogy kevésszámú munkás viszonylag kevés eleven munka hozzátétele révén a gyapjút nemcsak hogy termelő módon elfogyassza és új értéket tegyen hozzá, hanem fonal stb. formájában régi értékét is fenntartsa. Ezzel egyszersmind eszközt és ösztönzést adott a gyapjú bővített újratermelésére. Az eleven munka természeti adománya, hogy régi értéket fenntart, miközben új értéket teremt. Ezért termelési eszközei hatékonyságának, terjedelmének és értékének növekedésével, tehát a termelőereje fejlődését kísérő felhalmozással a munka állandóan gyarapodó tőkeértéket tart fenn és örökít meg mindig új formában.⁴⁴ A munkának ez a természeti ereje a tőkének — amelybe a munkát bekebelezték — az önfenntartó erejeként jelenik meg, éppen úgy, ahogy a munka társadalmi termelőerői a tőke tulajdonságaiként és ahogy a többletmunkának a tőkés által való állandó elsajátítása a tőke állandó önértékesítéseként. A munka összes erői a tőke erőiként vetítődnek ki, ahogy az áru összes értékformái a pénz formáiként.

A tőke növekedésével nő az alkalmazott és az elfogyasztott tőke közti különbözet. Más szavakkal : nő az érték- és anyagtömege a munkaeszközöknek, például az épületeknek, gépi berendezéseknek, alagcsöveknek, igavonó állatoknak, mindenfajta készülékeknek, amelyek hosszabb vagy rövidebb időszakon át, folytonosan ismétlődő termelési folyamatokban, egész terjedelmükben funkcionálnak, vagyis bizonyos hasznos hatások elérésére szolgálnak, noha csak fokozatosan kopnak, ezért értéküket csak apránként veszítik el, tehát csak apránként viszik is át a termékre. Abban az arányban, amelyben ezek a munkaeszközök termékképzőkül szolgálnak, anélkül hogy a termékhez értéket tennének hozzá, tehát amely arányban egészben alkalmazzák, de csak részben fogyasztják el őket, ugyanazt az ingyen szolgálatot teljesítik, ahogy már korábban említettük, mint a természeti erők, a víz, a gőz, a levegő, az elektromosság stb. Ez az ingyen szolgálata a múltbeli munkának — amikor az eleven munka megragadja és lelket lehel belé — a felhalmozás növekvő szintjével együtt halmozódik fel.

Mivel a múltbeli munka állandóan tőkévé, azaz A, B, C stb. munkájának passzívája a nem-dolgozó X aktívájává álcázza magát, polgárok és politikai gazdászok egyre csak a múltbeli munka érdemeit zengik, amelynek a skót lángész MacCulloch szerint még külön zsoldot (kamatot, profitot stb.) is kell kapnia.⁴⁵ Az eleven munkafolyamatban termelési eszközök formájában közreműködő múltbeli munka folyton növekvő súlyát tehát a múltbeli munka tőkealakjának tulajdonítják, annak az alakjának, amely elidegenült magától a munkástól, akinek múltbeli és meg nem fizetett munkája. A tőkés termelés gyakorlati szereplői és ideológus szószátyáraik ugyanúgy nem tudják gondolatban elválasztani a termelési eszközt a manapság rátapadó antagonisztikus társadalmi jellemálarctól, ahogyan a rabszolgatartó magát a munkást annak rabszolgajellegétől.

Ha a munkaerő kizsákmányolási foka adott, az értéktöbblet tömegét az egyidejűleg kizsákmányolt munkások száma határozza meg, és ez utóbbi, bár váltakozó arányban, a tőke nagyságának felel meg. Minél jobban növekszik tehát a tőke a fokozatos felhalmozással, annál inkább növekszik az az értékösszeg is, amely fogyasztási alapra és felhalmozási alapra hasad. A tőkés ezért költekezőbben élhet és ugyanakkor többről „mondhat le”. Végül pedig a termelés összes rugói annál energikusabban működnek, minél jobban bővül a termelés szintje az előlegezett tőke tömegével együtt.

E vizsgálat folyamán kitűnt, hogy a tőke nem rögzített nagyság, hanem a társadalmi gazdagság rugalmas része, amely az értéktöbbletnek jövedelemre és pótlólagostőkére való megoszlásával állandóan ingadozik. Láttuk továbbá, hogy még a funkcionáló tőke adott nagysága esetén is az általa bekebelezett munkaerő, tudomány és föld (amelyen gazdaságtanilag mindazok a munkatárgyak értendők, amelyek az ember közreműködése nélkül természettől megvannak) e tőkének rugalmas potenciái, amelyek bizonyos határokon belül a saját nagyságától független játékteret engednek számára. Eltekintettünk eközben a forgalmi folyamat összes viszonyaitól, amelyek miatt ugyanazon tőketömegnek igen különböző hatásfokai vannak. Eltekintettünk — minthogy a tőkéstermelés korlátáit, tehát a társadalmi termelési folyamatnak egy merőben természetadta alakjátfeltételezzük — a meglevő termelési eszközökkel és munkaerőkkel közvetlenül és tervszerűen létrehozható minden ésszerűbb kombinációtól. A klasszikus gazdaságtan kezdettől fogva szerette a társadalmi tőkét rögzített hatásfokú rögzített nagyságnak felfogni. De ezt az előítéletet dogmává először a tősgyökeres filiszter Jeremy Bentham merevítette, a XIX. századbeli közönséges polgárértelemnek ez a szárazon pedáns, szenvtelenül locsogó orákuluma.46 Bentham az a filozófusok között, ami Martin Tupper a költők között. Mindkettőt csak Angliában gyártbatták.⁴⁷ Dogmájával a termelési folyamat legmegszokottabb jelenségei, mint például hirtelen kiterjedései és összehúzódásai, sőt a felhalmozás is teljesen érthetetlenné válnak.⁴⁸ A dogmát mind maga Bentham, mind Malthus, James Mill, MacCulloch stb. apologetikus célra használták, nevezetesen arra, hogy a tőke egy részét, a változó, vagyis munkaerőre átváltható tőkét rögzített nagyságnak ábrázolják. A változó tőke anyagi létezése, azaz a létfenntartási eszközöknek az a tömege, amelyet a munkás számára képvisel, vagyis az úgynevezett munkaalap meséjükben a társadalmi gazdagság természeti bilincsektől korlátozott és át nem hágható külön részévé lett. Ahhoz, hogy a társadalmi gazdagságnak azt a részét, amelynek állandó tőkeként vagy, anyagszerűen kifejezve, termelési eszközként kell funkcionálnia, mozgásba hozzák, meghatározott tömegű eleven munka szükséges. Ez technológiailag adott. De nem adott sem azoknak a munkásoknak a száma, akik e munkatömeg folyósításához szükségesek, mert ez az egyéni munkaerő kizsákmányolási fokával változik, sem ennek a munkaerőnek az ára, hanem csak a minimális korlátja, amely ráadásul igen rugalmas. A tények, amelyeken a dogma alapul, a következők. Egyrészt a munkásnak nincs beleszólása abba, hogyan osztják meg a társadalmi gazdagságot a nem-dolgozók élvezeti eszközeire és termelési eszközökre. Másrészt csak kivételesen kedvező esetben bővítheti ki a munkás az úgynevezett „munkaalapot” a gazdag „jövedelmének” rovására.⁴⁹

Hogy milyen ízetlen tautológiához vezet, ha a munkaalap tőkés korlátját társadalmi természeti korlátjává költik át, az látható többek közt Fawcett professzornál: „Valamely ország forgótőkéje“⁵⁰, mondja, „az ország munkaalapja. Ezért, ha ki akarjuk számítani azt az átlagos pénzbért, amelyet az egyes munkás kap, egyszerűen el kell osztanunk ezt a tőkét a munkásnépesség számával.”⁵¹ Azaz először összeadjuk a valóban fizetett egyéni munkabéreket, és aztán azt állítjuk, hogy ez az összeg alkotja az istentől és a természettől engedélyezett „munkaalap” értékösszegét. Végül az így kapott összeget elosztjuk a munkások számával, hogy újból felfedezzük, mennyi juthat átlagosan minden egyes munkásra. Hallatlanul agyafúrt eljárás ez. Fawcett urat nem akadályozza abban, hogy egy szuszra ki ne jelentse: „Az Angliában évente felhalmozott összes gazdagság két részre oszlik. Egy részét Angliában saját iparunk fenntartására használják. Másik részét kiviszik más országokba [...] Az iparunkban felhasznált rész nem jelentős hányada az ebben az országban évente felhalmozott gazdagságnak.”⁵² Az évente növekvő többletterméknek, amelyet az angol munkástól egyenérték nélkül eltulajdonítanak, nagyobb részét tehát nem Angliában, hanem idegen országokban tőkésítik. De hiszen az ilymódon kivitt pótlólagos tőkével az isten és Bentham által feltalált „munkaalap” egy részét is kiviszik.⁵³

¹ „A tőke felhalmozása: a jövedelem egy részének tőkeként való alkalmazása.” (Malthus: „Definitions etc.”, Cazenove kiad., 11. old.) „Jövedelemnek tőkévé való átváltoztatása.” (Malthus: „Principles of Political Economy”, II. kiad., London 1836, 320. old.)
²Itt elvonatkoztatunk a külkereskedelemtől, amelynek segítségével egy nemzet luxuscikkeket termelési vagy létfenntartási eszközökre tud átváltani és megfordítva. Hogy a vizsgálat tárgyát a maga tisztaságában, zavaró mellékkörülményektől mentesen foghassuk fel, itt az egész kereskedelmi világot egyetlen nemzetnek kell tekintenünk, és fel kell tételeznünk, hogy a tőkés termelés mindenütt meghonosodott és az összes iparágakat hatalmába kerítette.
³Sismondi a felhalmozás elemzésénél azt a nagy hibát követi el, hogy túlságosan megelégszik a „jövedelem átváltoztatása tőkévé” frázissal, anélkül hogy e művelet anyagi feltételeinek mélyére hatolna. [Lásd: Sismondi: „Nouveaux principes d’économie politique”, Párizs 1819, I. köt. 119. old.]
⁴„Az eredeti munka, amelynek tőkéje a létrejöttét köszönheti.” (Sismondi: „Nouveaux principes d’économie politique”, párizsi kiadás, I. köt. 109. old.)
⁵„A munka megteremti a tőkét, mielőtt a tőke a munkát alkalmazza” (labour creates capital, before capital employs labour). (E. G. Wakefield: „England and America“, London 1833, II. köt, 110. old.)
⁶A tőkés tulajdona az idegen munkatermek felett „az elsajátítás törvényének szigorú következménye, amely törvény alapelve, megfordítva, az volt, hogy mindegyik munkást kizárólagosan megilletik munkájának termékei“. (Cherbuliez: „Richesse ou pauvreté”, Párizs 1841, 58. old., ahol azonban ez a dialektikus átcsapás nincsen helyesen kifejtve.)
⁷ Csak ámulhatunk hát Proudhon agyafúrtságán, aki úgy akarja megszüntetni a tőkés tulajdont, hogy vele szemben — az árutermelés örök tulajdontörvényeit érvényesíti!
⁸ „Tőke, azaz felhalmozott gazdagság, amelyet profit céljából alkalmaznak.” (Malthus: „Principles etc.”, [262. old.]) „A tőke [...] olyan gazdagságból áll, amelyet jövedelemből megtakarítanak és profit céljából használnak.” (R. Jones: „Text-Book of Lectures on the Political Economy of Nations”, Hertford 1852, 16. old.)
⁹ „A többlettermék, vagyis tőke birtokosai.” („The Source and Remedy of the National Difficulties. A Letter to Lord John Russell”, London 1821 [4. old.])
¹⁰ „A tőke, a megtakarított tőke minden részének kamatos kamatával, annyira mindent magához ragad, hogy a világ egész gazdagsága, amely jövedelmet hoz, már régen tőkekamattá lett.” (Londoni „Economist”, 1851. július 19.)
¹¹ „Egyetlen mai politikai gazdász sem érthet takarékoskodáson puszta kincsképzést: és túl ezen a korlátozott és nem-hatékony eljáráson, a nemzeti gazdagságra vonatkozóan nem képzelhető el ennek a terminusnak más használata, mint az, amely a megtakarítottnak különböző felhasználásából kell hogy eredjen, az általa fenntartott munka különböző fajtái közti valóságos megkülönböztetésre alapozva.” (Malthus: „Principles etc.”, 38—39. old.)
¹² Így Balzacnál, aki a fösvénység minden árnyalatát oly mélyrehatóan tanulmányozta, Gobseck, az öreg uzsorás már gyerekessé vált, amikor felhalmozott árukból kezd kincset gyűjteni magának.
¹³ „Tőkék felhalmozása [...] a csere megszűnése [...] túltermelés.” (Th. Corbet: „An Inquiry into the Causes and Modes of the Wealth of Individuals etc.”, 104. old.)
¹⁴ Ricardo: „Principles etc.”, 163. old., jegyzet
¹⁵ J. St. Mill úr Logikája [V. ö. J. St. Mill: „A System of Logic, Ratiocinative and Inductive”, I. kiad., London 1843.] ellenére sehol sem ismeri fel elődeinek még olyan téves elemzését sem, amely a polgári látóhatáron belül, merő szakszempontból is helyesbítésért kiált. Mindenütt regisztrálja iskolás dogmatizmussal mestereinek gondolati zűrzavarát. Itt is: „Maga a tőke végül is teljesen bérré válik, és amikor a termék eladása révén pótolják, megint bérré válik.”
¹⁶ A. Smith az újratermelési folyamat és ezért a felhalmozás ábrázolásakor is némely irányban nemcsak nem haladt előre, hanem határozottan visszaesést jelentett elődeihez, főleg a fiziokratákhoz képest. A szövegben említett illúziójával függ össze az a valóban csodálatos dogma, amelyet szintén tőle öiokolt a politikai gazdaságtan, hogy az áruk ára munkabérből, profitból (kamatból) és foldjáradékból, tehát pusztán munkabérből és értéktöbbletből tevődik össze. Erről a bázisról kiindulva Storch legalább naivul bevallja: „Lehetetlen a szükséges árat feloldani legegyszerűbb elemeire." (Storch: „Cours d’économie politique”, pétervári kiadás, 1815, II. kot. 141. old., jegyzet) Szép gazdaságtudomány, amely lehetetlennek jelenti ki az áruk árának legegyszerűbb elemeire való feloldását! Erre vonatkozólag közelebbit a második könyv harmadik szakaszában és a harmadik könyv hetedik szakaszában adunk.
¹⁷ Az olvasó észre fogja venni, hogy a jóvedelem [revenue] szót kettős értelemben használjuk, először, hogy az értéktöbbletet mint a tőkéből periodikusan származó gyümölcsöt, másodszor, hogy e gyümölcsnek a zt a részét jelöljük vele, amelyet a tőkés periodikusan elfogyaszt, illetve fogyasztási alapjához csatol. Ezt a kettős értelmet megtartom, mert összhangban van az angol és a francia közgazdászok szóhasználatával.
¹⁸ Luther a tőkés ódivatú, jóllehet állandóan megújuló formáján, az uzsoráson igen jól szemlélteti, hogy az uralomvágy a meggazdagodási törekvésnek egyik eleme. „A pogányok az észből ki tudták számítani, hogy az uzsorás négyszeres tolvaj és gyilkos. Mi keresztények pedig olyan becsben tartjuk, hogy jószerivel imádjuk őket pénzük miatt [...] Aki másnak a táplálékát kiszívja, elrabolja és ellopja, éppen olyan nagy gyilkosságot követ el (amennyire rajta fordul meg), mint aki valakit éhen halat és tőnkre ront. Márpedig az uzsorás ezt műveli és közben bizton ül a székén, ámbátor inkább lógnia kellene a bitón és annyi hollónak kellene falnia őt, amennyi guldent lopott, ha ugyan volna rajta annyi hús, hogy annyi holló darabolhatná és osztozhatna rajta. Ezenközben a kis tolvajokat akasztják fel [...] A kis tolvajokat kalodába zárják, a nagy tolvajok aranyban és selyemben pompáznak [...] Imigyen nincs a földön nagyobb ellensége az embernek (az ördög után), mint a fösvény és uzsorás, mert ez Isten akar lenni minden ember felett. A törökök, a háborúskodók, a zsarnokok is gonosz emberek, de mégiscsak kell hogy élni hagyják az embereket és beismerjék, hogy gonoszok és ellenségek, és olykor némelyeken lehet, sőt kell hogy megkönyörüljenek. De az uzsorás és zsugori azt akarja, hogy mind a világ pusztuljon el éhségtől, szomjúságtól, bánattól es ínségtól, amennyire rajta fordul meg, hogy csakis az övé lehessen minden és mindenki tőle mint egy Istentől kapjon mindent és örökre jobbágya legyen. [... Amellett fennen vonulni,] nyusztos köntösben, aranyos láncokkal, gyűrűkkel, ruhákkal, a pofáját törölni, drágalátos, jámbor embernek tekintetni és dicsértetni [...] Az uzsorás nagy rettentő monstrum, mint a szakállas farkas, amely mindent elpusztít, többet mint Cacus, Geryon vagy Antaeus. És mégis cicomázza magát és jámbor akar lenni, hogy ne lássák, hova lettek az ökrök, amelyeket hátrafelé húz be barlangjába. De Herculesnak meg kell hallania az ökrök és a foglyok kiáltozását és meg kell keresnie Cacust, szirtek és sziklák közepette is, az ökröket megint el kell oldoznia a gaztól. Mert Cacusnak hívják azt a gazt, aki jámbor uzsorás, lop, rabol, mindent felfal. És mégis úgy tesz, mintha semmit sem művelt volna, és azt hiszi, senki sem kaphatja rajta, hiszen az ökröket hátrafelé húzta barlangjába, a látszat és a lábnyomok úgy mutatják, mintha kiengedte volna őket. Igyen akarja az uzsorás is a világot rászedni, mintha hasznot hajtana és ökröket adna a világnak, holott csak magamagához ragadja es felfalja azokat És ha az útonállokat, gyilkosokat vagy fosztogatókat kerékbe törik és lefejezik, mennyivel inkább kellene minden uzsorást kerékbe törni és kizsigerelni, elkergetni, kiátkozni és lefejezni.” (Martin Luther: „An die Pfarrherrn etc.”)
¹⁹ Dr. Aikin: „Description of the Country from 30 to 40 miles round Manchester”, London 1795, 181-182. skk., 188. old.
²⁰ A Smith: „Wealth of Nations”, II. könyv III. fej. [II. köt. 367. old.]
²¹ Még J. В. Say is azt mondja: „A gazdagok megtakarításai a szegények költségére történnek.” „A római proletár szinte teljesen a társadalom költségén élt [...] Szinte azt lehetne mondani, hogy a modern társadalom a proletár költségén él, abból a részből, amelyet a munka díjazásánál tőle elvon.” (Sismondi: „Etudes etc.”, I. köt. 24. old.)
²² Malthus: „Principles etc.”, 319—320. old.
²³ „An Inquiry into those Principles respecting the Nature of Demand etc.”, 67. old.
²⁴ i. m. 59. old.
²⁵ Senior: „Principes fondamentaux de l’économie politique”, Arrivabene fordítása, Párizs 1836, 309. old. Ez már mégis kissé sok volt a régi klasszikus iskola híveinek. „Senior úr a munka és tőke kifejezést a munka és önmegtartóztatás kifejezéssel helyettesítette [...] Az önmegtartóztatás puszta tagadás. Nem az Önmegtartóztatás, hanem a tőke termelő használata az oka a profitnak.” (John Cazenove jegyzete Malthus „Définitions etc.”-jának általa sajtó alá rendezett kiadásában, 130. old.) John St. Mill úr ezzel szemben az egyik oldalon Ricardo profitelméletét kivonatolja, a másikon pedig Senior „remuneration of abstinence” [az önmegtartóztatásért való kárpótlás] elméletét kebelezi be. Amennyire idegen tőle a hegeli „ellentmondás”, minden dialektika forrása, annyira otthonos a lapos ellentmondásokban.
Pótlás a 2. kiadáshoz. A vulgáris közgazdásznak sohasem támadt az az egyszerű gondolata, hogy minden emberi cselekvést az ellenkezőjétől való „tartózkodásnak” lehet felfogni. Az evés tartózkodás a böjtöléstől, a járás tartózkodás az állástól, a munka tartózkodás a lustálkodástól, a lustálkodás tartózkodás a munkától stb. Az urak jól tennék, ha egyszer elgondolkoznának Spinoza szavain: Determinatio est negatio. [„A lehatárolás vagy meghatározás egyszersmind tagadás.“ Spinoza egyik — ismeretlen címzetthez írt, 1674 jún. 2-i keltezésű — levelében szerepel.]
²⁶ Senior, i. m. 342. old.
²⁷ „Senki [...] sem fogja például búzáját elvetni és egy éven át a talajban hagyni, vagy borát évekig pincében őrizni ahelyett, hogy ezeket a dolgokat vagy egyenértékűket azonnal elfogyasztaná, hacsak nem reméli, hogy pótlólagos értéket kap stb.” (Scrope: „Political Economy”, A. Potter kiadása, New York 1841, 133. old.)
²⁸ „A nélkülözés, amelynek a tőkés aláveti magát azáltal, hogy termelési szerszámait a munkásnak kölcsönzi” (ezt a szépítő kifejezést azért használják, hogy bevált vulgáris közgazdászi szokás szerint az ipari tőkés által kizsákmányolt bérmunkást azonosítsák magával az ipari tőkéssel, aki a pénzkölcsönző tőkéstől vesz kölcsönt!), „ahelyett hogy értéküket saját használatára fordítaná azáltal, hogy azt hasznos vagy kellemes tárgyakká változtatja.” (G. de Molinari: „Etudes économiques”, 36. old.)
²⁹ „La conservation d’un capital exige [...] un effort [...] constant pour résister à la tentation de le consommer.” (Courcelle-Seneail: „Traité théorique et pratique des entreprises industrielles”, 20. old.)
³⁰ „A jövedelem különös osztályai, amelyek a legbőségesebben táplálják a nemzeti tőke előrehaladását, előrehaladásuk különböző fokain változnak, és ezért találjuk, hogy teljesen különbözők az ebben az előrehaladásban különböző helyzetet elfoglaló nemzeteknél [...] A profit [...] jelentéktelen forrása a felhalmozásnak, összehasonlítva a bérrel és a járadékkal, a társadalom korábbi fokain [...] Ha a nemzeti iparkodás erejében ténylegesen bekövetkezett egy jelentős haladás, akkor a profit mint a felhalmozás forrása aránylagos fontosságra emelkedik.” (Richard Jones: „Text-Book etc.”, 16., 21. old.)
³¹ i. m. 36. sk. old. {A 4. kiadáshoz. Elnézést kérünk, a helyet nem találtuk. - F. E}
³² „Ricardo azt mondja: »A társadalom különböző fokain a tőkének, vagyis a munkaalkalmazás«” (ti. kizsákmányolás) „»eszközeinek felhalmozása többé vagy kevésbé gyors és minden esetben a munka termelőerőitől kell hogy függjön. A munka termelőerői általában akkor a legnagyobbak, ha bőven van termékeny föld.« Ha az első mondatban a munka termelőerői azt jelentik, hogy kicsiny valamely termék azon hányadrésze, amely azoknak jut, akiknek keze munkája termelte azt, akkor a mondat majdnem tautologikus, mert a megmaradó hányadrész az az alap, amelyből, ha tulajdonosának úgy tetszik (if the owner pleases), tőkét lehet felhalmozni. De akkor ez általában nem történik meg ott, ahol legtermékenyebb a föld.” („Observations on Certain Verbal Disputes etc.”, 74. old.)
³³ J. St. Mill: „Essays on some Unsettled Questions of Political Economy”, London 1844, 90-91. old.
³⁴ „An Essay on Trade and Commerce”, London 1770, 44. old. Hasonlóképpen a „Times” 1866 decemberében és 1867 januárjában angol bányatulajdonosok szívből jövő ömlengéseit közölte a belga bányamunkások boldog állapotáról, akik szerintük nem kívánnak és nem is kapnak többet, mint amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy „mestereikért” éljenek. A belga munkások sokat tűrnek, de azt már mégsem, hogy a „Times”-ban mintamunkásokként szerepeljenek! A feleletet 1867 február elején a belga bányamunkások szuronnyal és golyóval elfojtott sztrájkja (Marchienne mellett) adta meg.
³⁵ i. m. 44., 46. old.
³⁶ A northamptonshire-i gyáros pia fraust [kegyes csalást] követ el, ami szívbéli igyekezete folytán megbocsátható. Állítólag az angol és a francia manufaktúramunkások életét hasonlítja össze, de, mint később gügyeségében maga is bevallja, fentebb idézett szavaival francia mezőgazdasági munkásokat ábrázol!
³⁷ i. m. 70—71, old. Jegyzet a 3, kiadáshoz. Manapság, hála az azóta kialakult világpiaci konkurenciának, már jóval tovább tartunk. „Ha Kína“, jelenti ki Stapleton parlamenti képviselő választóinak, „nagy ipari országgá lesz, nem látom be, hogyan állhatná az európai munkásnépesség a harcot anélkül, hogy ne szálljon le konkurrenseinek színvonalára.” („Times”, 1873. szeptember 3.) Már nem is kontinentális, hanem kínai munkabérek, ez most az angol tőke hőn óhajtott célja.
³⁸Benjamin Thompson: „Essays, political, economical and philosophical etc.”, 3 köt., London 1796—1802, I. köt. 294. old. Sir F. M. Eden „The State of the Poor, or an History of the Labouring Classes in England etc.” című munkájában melegen ajánlja a Rumford-féle kolduslevest a dologházak igazgatóinak, és szemrehányóan figyelmezteti az angol munkásokat, hogy „a skótoknál sok az olyan család, amely búza, rozs és hús helyett hónapokon át csak sóval és vízzel kevert zabdarán és árpaliszten él, s méghozzá igen kellemesen (and that very comfortably too)”, (i. m. 1. köt., II. könyv, II. fej., 503. old.) Hasonló „útmutatásokat” találunk a XIX. században. „Az angol mezőgazdasági munkások”, olvassuk például, „nem akarnak alacsonyabb rendű gabonafajtákból készült keveréket enni. Skóciában, ahol jobb a nevelés, ez az előítélet valószínűleg ismeretlen.” (Charles H. Parryt M. D.: „The Question of the Necessity of the existing Cornlaws considered”, London 1816, 69. old.) Ugyanez a Parry viszont panaszkodik, hogy az angol munkás most (1815) sokkal rosszabb helyzetben van, mind Eden idejében (1797).
³⁹Az élelmiszerek hamisítása ügyében kiküldött legutóbbi parlamenti vizsgáló bizottság jelentéseiből látható, hogy Angliában még a gyógyszerek hamisítása sem kivétel, hanem szabály. Így például 34 ópiumminta megvizsgálása, amelyeket ugyanannyi különböző londoni gyógyszertárban vásároltak, azt mutatta, hogy 31 meg volt hamisítva mákgubóval, búzaliszttel, guminyálkával, agyaggal, homokkal stb. Sok minta egy atom morfiumot sem tartalmazott.
⁴⁰G. L. Newnham (barrister at law [ügyvéd]): „A Review of the Evidence before the Committees of the two Houses of Parliament on the Cornlaws”, London 1815, 20. old., jegyzet.
⁴¹i. m. 19-20. old.
⁴²Ch. H. Parry: „The Question of the Necessity of the existing Cornlaws considered”, 77., 69. old, A földtulajdonos urak viszont nemcsak „kártalanították” magukat az antijakobinus háborúért, amelyet Anglia nevében folytattak, hanem rettentően meg is gazdagodtak. „Járadékaik 18 év alatt megkétszereződtek, megháromszorozódtak, megnégyszereződtek és kivételes esetekben meghatszorozódtak.” (i. m. 100—101. old.)
⁴³Friedrich Engels: „Die Lage der arbeitenden Klasse in England”, 20. old. [Marx és Engels Művei, 2. köt 229. old.]
⁴⁴A klasszikus gazdaságtan a munka- és értékesítési folyamat hiányos elemzése következtében az újratermelésnek ezt a fontos mozzanatát sohasem értette meg kellőképpen, ahogy ez például Ricardónál látható. Ricardo például ezt mondja: Bárhogyan változik is a termelőerő, „egymillió ember a gyárakban mindig ugyanazt az értéket termeli”. Ez helyes, ha munkájuk extenziója és intenzitásfoka adott. De ez nem akadálya annak — és Ricardo ezt bizonyos végkövetkeztetésekben nem veszi figyelembe —, hogy egymillió ember, ha munkájuk termelőereje különböző, igen különböző termelésieszköz-tömegeket változtasson termékké, és ezért termékében igen különböző értéktömegeket tartson fenn, hogy tehát az általuk szolgáltatott termékértékek igen különbözők legyenek. Ricardo, mellékesen megjegyezve, ezen a példán hasztalanul próbálta megvilágítani J. B. Saynek a használati érték (amelyet itt wealthnek, anyagi gazdagságnak nevez) és a csereérték közti különbséget. Say így felel: „Ami azt a nehézséget illeti, amelyet Ricardo úr kiemel, amikor azt mondja, hogy tökéletesebb eljárásokkal egymillió ember kétszer, háromszor annyi gazdagságot termelhet, anélkül hogy több értéket termelne, ez a nehézség eltűnik, ha, mint ahogy kell, a termelést cserének tekintjük, amelyben munkánk, földünk és tőkénk termelő szolgálatait odaadjuk, hogy termékeket kapjunk. Valamennyi termékre, ami csak a világon van, e termelő szolgálatok révén teszünk szert [...] Tehát [...] annál gazdagabbak vagyunk, termelő szolgálataink értéke annál nagyobb, minél nagyobb azoknak a hasznos dolgoknak a mennyisége, amelyeket e szolgálatok a termelésnek nevezett cserében számunkra hoznak.” (J. B. Say: „Lettres à M. Malthus”, Párizs 1820, 168—169. old.) A nehézség — ez csak az számára létezik, Ricardo számára nem —, amelyet Say meg akar magyarázni, a következő: Miért nem növekszik a használati értékek értéke, ha mennyiségük a munka fokozódott termelőereje következtében nő? Felelet: A nehézség megoldódik azáltal, hogy a használati értéket csereértéknek kegyeskednek nevezni. A csereérték olyan dolog, amely one way or another [így vagy amúgy] cserével függ össze. Nevezzük tehát a termelést munka és termelési eszközök termék ellenében való „cseréjének”, és akkor világos, mint a nap, hogy annál több csereértéket kapunk, minél több használati értéket szolgáltat a termelés. Más szavakkal: minél több használati értéket, például harisnyát szolgáltat egy munkanap a harisnyagyárosnak, annál gazdagabb ez harisnyákban. Hirtelen azonban Saynek eszébe jut, hogy a harisnyák „nagyobb mennyiségével áruk” (amelynek természetesen semmi köze a csereértékhez) esik, „mert a konkurencia arra kényszeríti őket” (a termelőket), „hogy a termékeket annyiért adják oda, amennyibe nekik kerülnek”. De honnan ered hát a profit, ha a tőkés az árukat azon az áron adja el, amelybe neki kerülnek? Am never mind [nem tesz semmit]. Say kijelenti, hogy a fokozott termelékenység következtében mindenki ugyanazért az egyenértékért most nem, mint korábban, egy, hanem két pár harisnyát stb. kap cserébe. Az eredmény, amelyhez elérkezik, éppen az a ricardoi tétel, amelyet meg akart cáfolni. E hatalmas gondolati erőfeszítés után diadalmasan fordul Malthushoz e szavakkal: „Ez, Uram, az a jól megalapozott tan, amely nélkül, kijelentem, lehetetlen megmagyarázni a politikai gazdaságtan legnagyobb nehézségeit és kiváltképpen azt, hogyan lehetséges, hogy egy nemzet gazdagodik, amikor termékeinek értéke csökken, holott a gazdagság értékből áll.” (i. m. 170. old.) Egy angol közgazdász a Say „Lettres“-jében található hasonló bűvészkedésekről megjegyzi: „A fecsegésnek ez az affektált modora (those affected ways of talking) alkotja egészében véve azt, amit Say úr a tanának szeret nevezni, és amiről lelkére köti Malthusnak, hogy tanítsa Hertfordban, mint ahogy ez már »Európa több részén« történik. Azt mondja: »Ha mindezekben a tételekben némi paradox jelleget lát, vizsgálja meg a dolgokat, amelyeket kifejeznek, és merem hinni, hogy igen egyszerűeknek és igen ésszerűeknek tűnnek majd fel Önnek.« Kétségtelenül, és egyszersmind ugyanezen folyamat következtében, minden másnak feltűnnek majd, csak eredetieknek vagy fontosaknak nem.” („An Inquiry into those Principles respecting the Nature of Demand etc.”, 110. old.)
⁴⁵MacCulloch a „wages of past labour-t” [múltbeli munka bérét] jóval azelőtt szabadalmaztatta, hogy Senior bejelentette szabadalmát a „wages of abstinence-re” [az önmegtartóztatás bérére].
⁴⁶V. ö. többek között J. Bentham: „Théorie des peines et des récompenses”, ford. Et. Dumont, III. kiad., Párizs 1826, II. köt., IV. könyv, II. fej.
⁴⁷Jeremy Bentham merőben angol jelenség. Még a mi Christian Wolff filozófusunkat sem kivéve, soha és semmilyen országban sem fordult elő, hogy a leglaposabb közhely ilyen önelégülten pöffeszkedett volna. A hasznossági elv nem Bentham találmánya volt. Ö csak szellemtelenül reprodukálta azt, amit Helvétius és más XVIII. századbeli franciák szellemesen mondtak. Ha például tudni akarjuk, mi hasznos egy kutya számára, akkor mélyére kell hatolnunk a kutyatermészetnek. Magát ezt a természetet nem lehet a „hasznossági elvből” megkonstruálni. Az emberre alkalmazva: ha minden emberi cselekedetet, mozgást, viszonyt stb. a hasznossági elv alapján akarunk megítélni, akkor először az emberi természetet általában kell megvizsgálnunk és aztán a minden korszakban történelmileg módosult emberi természetet. Bentham nem sokat teketóriázik. A legnaivabb szárazsággal a modern nyárspolgárt, speciálisan az angol nyárspolgárt veszi normálembernek. Ami ennek a fura normálembernek és világának hasznos, az Önmagában véve hasznos. Ezzel a mércével ítél meg aztán múltat, jelent ésjövőt. A keresztény vallás például „hasznos”, mert ugyanazokat a rossz cselekedeteket kárhoztatja vallási szempontból, amelyeket a büntető törvénykönyv jogi szempontból ítél el. A művészeti kritika „káros”, mert tiszteletreméltó embereket megzavar Martin Tupper élvezetében stb. A derék férfiú, akinek jelmondata „nulla dies sine linea”, egész könyvhegyeket töltött meg ilyen szeméttel. Ha olyan bátor lennék, mint H. Heine barátom, akkor Jeremy urat a polgári butaság lángeszének nevezném.
[Nulla dies sine linea: „Ne múljék el nap egy vonás nélkül.” — E mondást Apellész görög festőnek tulajdonítják, aki szabályként tartotta magát ahhoz, hogy ha csak keveset is, de mindennap dolgozzék művein. — a szerk.]
⁴⁸„A politikai gazdászok túlságosan hajlamosak arra, hogy bizonyos mennyiségű tőkét és bizonyos számú munkást mint egyforma erejű és bizonyos egyforma intenzitással ható termelési szerszámokat kezeljenek [...] Azok, akik azt állítják, hogy csakis az áruk a termelés szereplői, azt bizonyítják, hogy a termelést egyáltalában nem lehet kibővíteni, mert az ilyen bővítéshez a létfenntartási eszközöket, nyersanyagokat és szerszámokat előzetesen szaporítani kellene, ami a valóságban arra lyukad ki, hogy a termelés nem növekedhet a termelés előzetes növekedése nélkül, vagyis, más szavakkal, hogy minden növekedés lehetetlen.” (S. Bailey: „Money and its Vicissitudes”, 58., 70. old.) Bailey a dogmát főleg a forgalmi folyamat álláspontjáról bírálja.
⁴⁹J. St. Mill „Principles of Political Economy”-jában [II. könyv, I. fej. 3. §] ezt mondja: „[...] a munka termékét, mint azt manapság látjuk, a munkával fordított arányban osztják el — a legnagyobb részt azoknak adják, akik sohasem dolgoznak, a következő legnagyobbat azoknak, akiknek munkája szinte csak névleges, és így lefelé haladva a javadalmazás abban a mértékben zsugorodik össze, ahogyan a munka keményebbé s kellemetlenebbé lesz, míg a legfárasztóbb és legkimerítőbb testi munka még csak életszükségleteinek kielégítésére sem számíthat bizonyossággal.” Félreértések elkerülése végett megjegyzem, hogy ha olyan férfiak, mint J. St. Mill stb., az ósdi gazdaságtani dogmáik és modern tendenciáik közti ellentmondás miatt hibáztatandók is, mindenképpen igazságtalan volna őket a vulgáris közgazdász apologéták csürhéjével egy kalap alá venni.
⁵⁰Emlékeztetem itt az olvasót, hogy a változó és állandó tőke kategóriákat én használom először. A politikai gazdaságtan Adam Smith óta a bennük foglalt meghatározásokat teljesen összekeveri az álló- és forgótőkének a forgalmi folyamatból eredő formakülönbségeivel. Közelebbit erről a második könyv második szakaszában.
⁵¹H. Fawcett, a politikai gazdaságtan professzora Cambridge-ben: „The Economic Position of the British Labourer”, London 1865, 120. old.
⁵²Fawcett, i. m. 123., 122. old.
⁵³Azt lehetne mondani, hogy Angliából évente nemcsak tőkét, hanem a kivándorlás formájában munkásokat is visznek ki. A szövegben azonban egyáltalában nincs szó a kivándorlók peculiumáról, akik nagyrészt nem munkások. A kivándorlók nagy hányadát a bérlők fiai szolgáltatják. Az évente kamatozásra külföldre küldött angol pótlólagos tőke hasonlíthatatlanul nagyobb arányú az évi felhalmozáshoz képest, mint az évi kivándorlás a népesség évi növekedéséhez képest.
[Peculium: az ókori Rómában a vagyon része, amelyet a családfő kezelésre vagy művelésre átadhatott akár szabad embernek, akár rabszolgának. A peculium ténylegesen nem szüntette meg a rabszolga függését urától; jogilag a peculium a ház urának tulajdona maradt. Ha például egy rabszolgának volt peculiuma, megengedték neki, hogy egy harmadik személlyel megállapodást kössön, kizárva azonban olyan pénzösszeg megszerzését, amellyel kiválthatta magát. A peculium jelentős gyarapítását eredményező megállapodásokat rendszerint maga a családfő kötötte. — a szerk.]

Következő rész: Huszonharmadik fejezet — A tőkés felhalmozás általános törvénye

Tartalomjegyzék